LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A gyermekek a tanulás vágyával jönnek világra. Életük első néhány hónapjában ösztönösen küzdenek az életben maradásért. Energikus kiabálással, sírással hozzák környezetük tudomására, ha valamire szükségük van. Manapság létezik egy népszerű elmélet, amely lebeszéli a szülőket arról, hogy síró csecsemőjüket minden alkalommal fölvegyék, mondván, hogy elkényeztetik vele. Az igazság az, hogy éppen fordítva működik a dolog. Azok a csecsemők, akiket életük első néhány hónapjában szüleik mindig megnyugtattak, amikor sírtak, életerősebb, magabiztosabb gyermekek lettek, mint azok, akiket hagytak, hogy „hadd bőgjék ki magukat”.
Amikor életük kezdetén gondoskodunk gyermekeink szükségleteiről, tulajdonképpen azt közöljük velük, hogy szeretjük őket. Amikor kielégítjük kicsi gyermekünk szükségleteit, a kölcsönös bizalmat alapozzuk meg. Amint a csecsemőből totyogó kisgyermek lesz, ugyanezt a bizalmat erősítjük a vele való érintkezés, foglalkozás során. Ha megengedjük neki, hogy korának megfelelő apró kis feladatokat elvégezzen, ezzel azt közöljük vele, hogy megbízunk benne. Amikor például az edényeket pakoljuk el, adjunk egyet a kezébe, hogy ő tegye a helyére! Nem kétlem, hogy egy kétéves kisgyerek első próbálkozásra nem fogja tökéletesen elvégezni ezt a feladatot, de hát így is van ez rendjén. Az a lényeg, hogy tanítsuk. Dicsérjük meg akkor is, ha fejjel lefelé, és nem éppen a helyére rakja a serpenyőt! Hozzuk tudomására, hogy meg vagyunk elégedve a munkájával! Mondhatjuk például: – Köszönöm, Peti. Milyen szépen helyre tetted! Örülök, hogy segítesz nekem. Ezzel Peti kétszeresen nyer. Először is megtudja, hogy bízunk benne, másodszor pedig érlelődik az önbizalma.
Ha kisgyermek van a háznál, akiben a bizalmat akarjuk táplálni, ügyeljünk arra, hogy ne legyen túl sok kísértésnek kitéve! Próbáljuk minél egyszerűbben díszíteni otthonunkat! Ez egyrészt megkönnyíti a házimunkát, másrészt megóv attól, hogy unos-untalan rá kelljen szólnunk. Ha a lakás tele van mütyürökkel és csecsebecsékkel, akkor azon fogjuk kapni magunkat, hogy szakadatlanul veszekszünk, hiszen nincs mindig annyi szabad kezünk, ahány féltve őrzött családi ereklyét meg akarunk menteni gyermekünk felfedezésre áhító mancsától.
Megvan a helye és ideje annak, amikor föl kell emelni a hangunkat, de óvakodjunk attól, hogy idejekorán elsüssük e fegyverünket! Időnként föl kell emelnünk a hangunkat, de semmi esetre sem egy hat hónapos kisbaba rendreutasítása céljából! Akkor kell például rákiáltani a kisgyermekre, ha egy forgalmas utcán kitépi magát a kezünkből, és elszalad. Akkor valóban rá kell kiabálni, hogy esetleg megmentsük az életét. Ha viszont már csecsemőkorától kezdve megszokta, hogy ordítozunk vele, füle botját sem mozdítja majd egy ilyen vészhelyzetben, és a vesztébe rohan. A helytelen fegyelmezési módszerek nem okoznak kárt a gyermekben, a gyermekek rugalmasak, nem mimózalelkűek, és gyorsan felejtenek.
Jean Piaget, svájci tudós elmélete szerint a tanulás gyermekkori folyamata négy szakaszra bontható. E négy szakasz életkorok szerinti megoszlása a következő: születéstől kétéves korig, kettőtől hétéves korig, héttől tizenegy éves korig és tizenegy évtől fölfelé. A 2-7 éves gyerekek mindenestől elfogadják azt, amit szüleiktől hallanak. Mindaddig, amíg ki nem fejlődik bennük az ok-okozati összefüggés megértésének képessége, mindent szó szerint elhisznek, amit szüleik mondanak. A kisgyermek betű szerint értelmezi mindazt, amit hall, és mennyire bízik szüleiben. Éppen ezért óvatosnak kell lennünk, mert így könnyen táplálhatunk negatív üzenetet is a gyermek tudatába! Ez az életkor, amikor a gyermekek ilyen feltétel nélküli bizalommal csüngenek a felnőttek szavain, kiváló alkalom a lelki magvetésre. Ezek alatt az évek alatt nagymértékben előrelendíthetjük gyermekünk érzelmi, pszichés, testi, és természetesen hitbeli fejlődését. Döntő fontosságú, hogy már ilyen korán odafigyeljünk az egész gyermek fejlődésére.
A gyermek csak teljes személyiségében képes boldog, felelősségteljes felnőtté érni, és lelki örökségünkbe lépni. Gyermekeink rendkívül érzékenyek a tőlünk érkező reakciókra. Tökéletesen tudják, mikor mondunk nekik valamit csak azért, hogy elhallgattassuk őket; csalhatatlanul megérzik, ha éppen le akarjuk őket rázni.
Amikor gyermekünk már nem igényli segítségünket az olyan naponkénti feladataiban, mint a mosakodás és az öltözködés, könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy elvonjuk tőle ezt az időt, és másra fordítjuk. És ahogy nő, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy egyre kevesebb időt töltünk vele. Noha mai túlhajszolt életünkben nagyon nehéz időt találni, sőt sokszor szinte lehetetlennek tűnik, mégis elengedhetetlenül fontos.
Minden nap szakítsunk időt gyermekünkre, még azon az áron is, ha emiatt le kell valamiről mondanunk.
