LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Már a csecsemőnél számolnunk kell vele, aki nem az az angyal, aki nyugodtan, védtelenül alszik a bölcsőjében.
Az erőszakkal szembeni szülői feladatunk magába foglalja tehát azt a tudást, amely szerint az erőszak velünk született, vagyis korlátozni, alakítani lehet, de soha nem szabad nem tudomásul venni vagy megsemmisíteni!
Az erőszakért a szülők nem felelősek, hiszen nem tehetnek arról, hogy létezik; mégis felelősek érte, hisz már a gyermek életének első pillanatától kezdve számolni kell vele.
Gyakran beszélni kell arról, hogy új lény érkezése a családba szinte mindig öröm addig, amíg az csak a mi hatalmunknak alárendelve képes élni, ilyenkor szeretjük a legjobban! Ugyanakkor vannak szülők, akik még az újszülött erőszakosságát sem viselik el: kiabálása saját erőszakosságukat ébreszti fel, és mindenre szeretnének ráütni, ami zavarja őket! Ezért erőszakosan bevágják az ajtót válaszul a csecsemő ordítására. Egyesek azt hiszik, nevelési remekmű, amikor „túlordítják” a gyereket, aki – meglepődve a hang tónusától – hirtelen abbahagyja a sírást, hogy aztán még hangosabban kezdje újra. Ez az egyetlen védekezése a Másik ellen, aki ahelyett, hogy csillapította volna a csecsemő hiányérzetét és szorongását, még tovább növelte azt.
A csecsemő kiabálásának erőszakossága mindig fizikai vagy lelki rosszullét következménye, ennek okát nekünk kell kitalálni. A babával való kapcsolatunk első hat hónapjában a gyöngédségnek és a megérzésnek kell dominálnia. A kezdeti szükségletek tiszteletben tartása a legbiztosabb módja annak, hogy a csecsemő „erőszakos énjének” ajtaját ne nyissuk ki.
