LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A századelőn a Balkánon olyan fejlemények következtek be, amelyek szembeállították egymással Ausztria-Magyarországot és Oroszországot. 1903-ban Szerbiában sorsdöntő fordulat történt. Egy tiszti csoport meggyilkolta a Habsburg-orientációt követő Obrenovics királyi házaspárt; az oroszbarát Karagyorgyevics dinasztia került a trónra. Az új uralkodócsalád célja az volt, hogy a saját jogara alatt egyesítse előbb az összes szerbet, majd valamennyi délszlávot. Ez a program azonban csak a Monarchia rovására, sőt, megszűnésével valósulhatott meg. Hiszen a délszláv népek jelentős részben Ausztria-Magyarország területén éltek.
1908-ban a Monarchia bekebelezte Boszniát és Hercegovinát, amelyekre Szerbia szintén igényt tartott. Az 1912-es és 1913-as Balkán-háborúkban pedig Szerbia jelentősen megerősödött és mind komolyabb veszélyt jelentett a kettős monarchiára nézve. Annál is inkább, mert maga mögött tudhatta a pánszlávizmus („a szlávok összetartozása”) elvét külpolitikai gyakorlatában alkalmazó Oroszországot.
Az osztrák-magyar-szerb ellentét az 1910-es években politikai eszközökkel már megoldhatatlanná vált, bármely konfliktus háborút okozhatott a két ország között. Ezért vált a Balkán a kontinens „puskaporos hordójává”, amelynek felrobbanása egész Európát lángba boríthatta.
A Monarchia és Szerbia, illetve a Szerbiát támogató Oroszország szemben álló szövetségi rendszerekhez tartoztak. A szövetségi elkötelezettség logikájából következett, hogy amilyen mértékben a Monarchia és Oroszország balkáni versengése a háború felé tartott, oly ütemben közeledtek a velük szövetségben lévő nagyhatalmak is a háború felé. A német-angol és a német-francia ellentétpár már esztendők óta szintén a fegyveres összeütközés felé haladt. A balkáni viszály viszont gyorsította a hatalmi küzdelem háborúvá érlelődését.