Ha a mag meg nem hal, nem nyílhat ki a virág, ha a virág meg nem hal, nem fejlődhet ki a mag.
A beavatás ösvénye az álom és a halál ciklusaiban is megismétlődhet és továbbfejlődhet. Alvás közben ugyanis bizonyos értelemben „meghal” a test, ám az ezüstfonál összeköttetésben marad a testtel. De ha a lelket nem töltik el az anyagi vágyak, egyfajta természetes nyugalom következik, és a felszabadult lélek az alvás rövid óráiban is magasabb birodalmakba emelkedhet fel. Ezek az utazások, ha nem is jutnak el az értelemig, ám az ismételt benyomások tudattalan ösztönző erőként működhetnek.
A halál ugyanolyan folyamatot vált ki, mint az alvás, csak ezúttal az elszakadás teljes mértékben végbemegy. A lélek végérvényesen maga mögött hagyja a testet, és belép a megtisztulás szféráiba. Az egyes síkokon rövidebb vagy hosszabb időt fog eltölteni attól függően, hogy milyen erős vonzerővel tud egy sík még magánál tartani valakit. Mert csak az egyes síkok vonzerejétől való szabaddá válás, és a már kifejlődött készség a hátrahagyásra teszi lehetővé a továbblépést a következő síkra. Ezért volt a beavatás régi ösvényeinek a legfontosabb tartalma, hogy ezeket a lépéseket még a földi élet során tudatosan gyakorolják.
Mert az alvás tudattalanul megélt,
befejezetlen halál,
a halál pedig tudattalanul megélt,
befejezett alvás;
csak a beavatás útja vezet el
az öntudatos alváshoz mint halálhoz,
miközben a spirituális lélek tudatosan szabadul fel.
Aki azonban csak felületesen foglalkozik a mindennapi életen túlmutató kérdésekkel, sohasem fogja igazán érzékelni a mélyebb dolgok vonzerejét. Aki azonban már elkezdett intuitívan is gondolkodni és érezni, ellenállhatatlanul vonzódni fog a Régi Bölcsesség tanához. Viszont az, hogy ezáltal már a beavatás közelségbe kerülhetett, könnyen csalóka képnek bizonyulhat.