LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A hagyományos funkciók fentebb körvonalazott változásai mellett új funkcióként jelentkezik a házasság történelmi fejlődésében a házastársak személyiségére gyakorolt hatás felerősödése és előtérbe kerülése. A házasság természetesen mindig hatott valamennyire a házastársak személyiségére – ha egyáltalán volt személyiségük, illetve egyéniségük. A polgári korszak előtt azonban ez a lelki hatás – a műveltek vékony rétegét kivéve — elég jelentéktelen volt, és nem is vált tudatossá. Az egyéniség tömegesebb arányú kibontakozása, vagyis az ún. individualizálódás a reneszánsz táján kezdődött. Érthető, hogy az ókor primitív nemi sóvárgásától minőségileg különböző, egyéni szerelem is csak ekkortájt válhatott számosabbá (bár még korántsem általánossá). Az egyéni szerelem egyik legelső, klasszikus példája Romeo és Júlia szerelme, amelyet Shakespeare tragédiája tett halhatatlanná. Az ilyen szerelem Engels megfigyelése szerint már kölcsönösségre tart igényt, s rendkívül intenzív és tartós hatással van az egyénre; nagy teljesítményekre és önfeláldozásra teszi képessé.
A szerelem első megjelenéseiben többnyire házasságtörő jellegű volt, s nyilván titkossága és veszélyessége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy szenvedélyes erejű, „mindenre képessé tevő” legyen. A szerelem azonban végeredményben mindig teljes életközösségre, vagyis házasságra törekedett, s bár a polgári társadalomban még gyakran kellett nagy akadályokat leküzdenie, egyre többször nem tragédiával, hanem „happy-end”-del végződött. A polgári korszak „szerelmi házasságai” azután többnyire hamar bemerevedtek, ellaposodtak, elviselhetetlenül unalmassá vagy éppen gyűlöletessé váltak. Az eredmény: elidegenedés, feszültség, titkos házasságtörés, esetleg válás.
Bármilyen furcsának is tűnik, meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a polgári, zárt szerelmi házasság hosszabb távon nagyobb veszélyt jelenthet a személyiségfejlődésre, mint a szabad megegyezésen alapuló érdekházasság, amelyet illúziók nélkül kötnek.
