A kizárólagosságtól a zártságig

A patriarchális monogámia jellegéből következik, hogy a férj saját, kizárólagos tulajdonának tartja a feleségét, s szigorúan megköveteli tőle a szexuális hűséget. Nemcsak a magántulajdonnal és a törvényes, vér szerinti örökösök biztosításának igényével függött ez össze, hanem valahogyan még az egyistenhittel is: ahogyan a vallás megkövetelte mindenkitől az egy istenhez való hűséget, úgy a nőnek is egyetlen urat kellett szolgálnia, a férjét.Eredetileg, mint láttuk, a hűség és kizárólagosság egyoldalúan csak a feleségre volt kötelező, s később is csak formálisan terjesztették ki azt a férjre. A polgári korszak házasságeszményei között mindenesetre már a kölcsönös szexuális hűség, kizárólagosság szerepel, vagyis már nem lehet nyíltan ágyasokat tartani, mint az ókorban, sőt még a középkorban is. A polgári férj elvileg nem vonja kétségbe a szexuális hűség kölcsönösen kötelező voltát, de az általános álszenteskedésnek megfelelően inkább csak kifelé igyekszik fenntartani a kölcsönösség látszatát. Vagyis megcsalja ugyan a feleségét, de titokban, ami többféle következménnyel járhat. Egyrészt lelkiismeret-furdalást válthat ki, legalábbis az aggályosabb férjekből. Másrészt ellensúlyozásként („az kiabál legjobban, akinek a háza ég” alapon) fokozottabban ellenőrzi a felesége hűségét, egészen a féltékenységig.Lehet-e szó őszinteségről, bizalomról egy ilyen kapcsolatban?Aligha. Már csak azért sem, mert mindkét fél a másik nem iránti, belenevelt negatív előítéletekkel érkezik a házasságba, olyanokkal, hogy „minden férj csapodár” vagy „az asszony ingatag” stb. Még a szerelem élménye is csak rövid időre tudja feloldani az egymás iránti bizalmatlanságot, gyanakvást, bizonytalanságot. Ősi dolog ez: a férfiuralom bevezetése óta tart a nemek ellenségeskedése, amit a polgári házasság is csak látszólag szüntet meg. Azért látszólag, mert az alapproblémát, a nemek egyenlőtlen helyzetét nem orvosolja, estipán külsőleges eszközökkel, főleg jogi szabályozással próbál biztonságérzetet teremteni.