A meditáció nem imádság

A meditáló elme csöndes. Ez nem olyan csend, amilyet a gondolkodás elképzel; nem a békés este csendje; az a csend, amikor a gondolkodás – képzeteivel, szavaival és észleléseivel együtt – teljes egészében megszűnik. Ez a meditáló elme vallásos elme – egy olyan vallás képviselője, amely független az egyháztól, a templomoktól vagy az imáktól.
A vallásos elme a szeretet kitörése. Ez az a szeretet, amely nem ismer semmilyen szelektálást. Számára a távol közeli. Neki mindegy, hogy egy vagy sok az az állapot, amelyben megszűnik mindenféle megosztottság. A szépséghez hasonlóan nem mértéke a szó. A meditáló elme ebből a csendből kiindulva cselekszik.
A meditáció nem imádság. Az ima, a könyörgés az önsajnálatból születik. Akkor imádkozunk, amikor nehézségeink támadnak, szomorúak vagyunk; de a boldogság, az öröm idején nem szokás könyörögni. Az emberbe oly mélyen beivódott önsajnálat a gyökere a meg¬osz-tottságnak. Ami különvált, vagy ami különváltnak gondolja magát, – miközben örökké azonosulni vágyik valamivel, ami nem különvált -, csak további megosztottságot és szenvedést hoz magával. Ebből a zavarodottságból kiált az ember a mennybe vagy a férjéhez vagy az elme által teremtett valamilyen istenséghez. Ez a kiáltás választ kaphat, de a válasz különváltsá-gunkból fakadó önsajnálatunknak a visszhangja.
Szavak, imák ismételgetése önhipnotikus, elszigetelő és romboló hatású. A gondolat elszigeteltsége mindig a tudott területén belül van, az imára kapott felelet a tudott válasza.
A meditáció egészen más. Abba a gondolat nem tud behatolni; nincs különválás és nincs azonosság. A meditáció nyitott; a titoknak nincs benne helye. Minden feltárult, világos; ekkor a szeretet szépsége az, ami van.