LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Egy állítás megfordítással kezdjünk: a nem mérgező szülő kategóriája nem a tökéletest jelenti, tehát nincs tökéletes szülő. Nincs olyan szülő, aki mindig mosolyog és soha nem lép fel nevelő, fegyelmező szándékkal. Úgy véljük, hogy normális dolog lehet az is, ha a szülő néha rákiabál gyermekeire, és bizony van olyan eset is, mikor még el is fenekelik a gyereküket, ha a szülők szükségét látják.
A mérgezés kategóriája akkor valósul meg, amikor a szülő negatív viselkedési formái állandóan és túlnyomórészt jelen vannak a gyerek életében, és ezzel sérüléseket okoz.
A szülők ilyenkor a gyerek lázadását – ha képes a gyerek erre egy ilyen közegben – személyes támadásnak vélik, s nem segítik az egészséges fejlődését, hanem inkább aláássák azt. Negatív módszereikkel elfojtják a gyerekben alakuló függetlenségét és kárt tesznek önbecsülésében.
Itt az ideje megkérdőjelezni az általános felfogást, mely szerint a szüleinknek joguk kontrollt gyakorolni, irányítani az embert, pusztán azért, mert világra hozták Őket.
Az ilyen szülők által okozott érzelmi károsodás méregként terjed szét a gyerek egész lényén, és ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is.
Bizakodni kell, de nem azzal a csalfa várakozással, hogy szülei megváltoznak, hanem hogy ő lesz képes lelkileg kiszabadulni az óriási és romboló hatás alól.
A beszélgetések során igyekezni kell világossá tenni, hogy felnőttként már mi magunk vagyunk felelősek tetteinkért, és ha mérgező szülők talán már nem is, de mi képesek vagyunk változni.
A diszfunkcionális szülő:
Az elégséges szülői tevékenységként a szülők kötelesek:
• ellátni gyerekük fizikai szükségleteit,
• megóvni gyereküket fizikai bántalmaktól,
• kielégíteni gyerekük szeretet-, figyelem- és érzelemigényét,
• megvédeni őket az érzelmi bántalmaktól,
• morális és etikai útmutatást adni,
• emocionális gondoskodásban nyújtása,
• érzelmeik tiszteletben tartása úgy, hogy kifejlődhessen önbecsülésük.
A mérgező szülők ritkán jutnak tovább az elsőnél. Nemcsak hogy képtelenek kielégíteni gyermekük szükségleteit, de sok esetben elvárják, sőt megkövetelik, hogy a gyerekek viseljék a szülők gondját. Megfosztják őket gyerekkoruktól, a gyerekkori boldog gondtalanságtól és hamar elvárják tőlük, hogy felnőttként viselkedjenek, gondolkodjanak.
Érdekes dolog történik ilyenkor, mert felcserélődnek a szerepek. A szülő saját teendőit a gyerekre teszi rá, így a családi szerepek összemosódnak, felcserélődnek. Ha a gyerek arra kényszerül, hogy saját, sőt akár szülei szülője legyen, akkor nem lesz kitől tanulnia, tehát nincs kire felnéznie. Az érzelmi fejlődésnek ebben a döntő szakaszában, szülői példakép híján a gyerek személyes identitása összezavarodik.
Az ilyen gyermekre olyan felelősség hárul, ezzel együtt pedig olyan lelki teher, ami a szüleit illetné meg, pedig a gyereknek még joga lenne, hogy viselkedéséhez megfelelő szülői útmutatást kapjon, szabad lenne hibákat elkövetnie, és joga lenne a fegyelmezéshez is. Ez helyett gyakori elvárás, hogy felnőttként viselkedjen, és ha fegyelmezést is kap, azt sok esetben szélsőségesen, esetenként testi-lelki bántalmazás formájában.
