A tudattalan freudi koncepciója nagy klinikai anyagra épül, melyet szerzője az emberi pszichikumra vonatkozó saját általános felfogásának fényében értelmezett. Freud feltárta a„kívánság és kötelesség” közötti konfliktusok pszichológiai természetét és ezek szerepét a neurózisok kialakulásában, felfedezte a szexuális energia szublimációjának jelenségeit és az élmények kiszorításának különböző formáit, kidolgozta a lelki betegségek gyógyításának hatékony elvét, amely a beteg által kezdetben nem tudatosított élmények felszínre hozásán és tudatosításán alapul. Továbbá megmutatta, hogy az egészséges pszichikus struktúra is tartalmaz patogén elemeket, amelyek a „mindennapi élet patológiájában” jutnak kifejezésre.
A pszichikum freudi strukturális sémája szerint ez három alapvető rétegre oszlik. A legalsó és leghatalmasabb réteg, az úgynevezett „ösztön-én” a tudat határain kívül fekszik. Ez őrzi a múlt tapasztalatot, a különböző biológiai-impulzív késztetéseket és szenvedélyeket, a nem-tudatosított érzelmeket. A tudattalannak erre a tömör alapzatára épül a tudatos viszonylag kicsiny kiterjedésű emelete – mindaz, amivel aktuálisan dolgunk van, és amivel állandóan operálunk. Ez az ember „én”-je. S végül az emberi szellem harmadik, legfelső emelete – az „én” fölé épülő, az emberiség történelme által kialakított és a tudomány, morál, művészet, kultúra rendszereiben testet öltő „felettes-én”. Ez tartalmazza a társadalom eszményeit, a szociális normákat, a legkülönbözőbb tilalmak és szabályok rendszerét, egyszóval mindazt, amit az ember elsajátít és amivel számolni kényszerül. Az „én” legfőbb őre a„felettes-én” mint a személyiség erkölcsi szférája. Válaszul a bűnös, nem-tudatosított indítékokra, szemrehányásokkal, bűntudattal marcangolja az „én”-t.
Címkékálmok belső én éntudat filozófia misztikum önismeret öntudat teológia tudat tudomány