LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A pszichológia szinte egész történetén keresztül – mióta csak önálló tudományként létezik – végigvonul a vita az önmegfigyelés kérdése körül. Kezdetben úgy vélték, hogy az önmegfigyelés alkotja a személyiség szellemi világának mélységeibe való behatolás egyetlen, vagy legalábbis legfőbb módszerét. E módszer jelentőségének eltúlzása gyakran vezetett hamis következtetésekre, melyek a pszichikum természetének idealista értelmezésével függtek össze.
Ezt követően a pszichológiában mind szenvedélyesebb vonzódás érvényesült a pszichikum tanulmányozásának szigorúan objektív módszerei iránt. Az önmegfigyelést hibás, tudományosan tarthatatlan módszerként kezdték kezelni, és ennek rovására írták a lélektan tudományának összes kudarcát, a többi tudomány mögötti elmaradását stb.
Ezek az általános elméleti megfontolások azonban megfontolások maradtak, az élet pedig ment tovább a maga útján. Az emberek – az önmegfigyelés címére intézett átkok ellenére – önmegismerésükben továbbra is alkalmazták ezt az eljárást. Ha egy ember valami rendelleneset észlel a szervezetében, a lelki világában, s orvoshoz megy, az rögtön felteszi neki az elmaradhatatlan kérdést: „Mi a panasza?” A pszichiáter a legaprólékosabb módon kikérdezi betegét lelkiállapotának legkisebb árnyalatairól is, és ennek a kikérdezésnek alapján tudja megállapítani, hogy a páciensnek kényszerneurózisa vagy hallucinációi vannak, skizofréniában szenved-e stb.
Végül számos tudós arra a – véleményünk szerint – mélyen tudományos következtetésre jutott, hogy az önmegfigyelés a pszichikus jelenségek tanulmányozásának egyik lényeges eljárása, amelynek alapvető jelentősége van a pszichológia, a pszichiátria, a társadalom-lélektan, a szociológia és a mindennapos gyakorlat szempontjából. Határozottan leszögezhetjük, hogy nélküle lényegében nem boldogulhatnánk a tudatos pszichikus folyamatok, tulajdonságok és állapotok tudományos vizsgálatában.
