LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A tudatfejlődés irányába mutató egymásutániságának bizonyítékaként a tudat álom vagy mély ájulás utáni regenerációjára szoktak hivatkozni. A fiziológus A. A. Gercen igen érdekesen írta le azokat az állapotokat, amelyeket ő maga is ismételten átélt ájulás után. Először létezése zavaros tudatát érezte, majd kaotikus képzeteket, melyekben az „Én” és a„nem-Én” még nem különültek el egymástól. Csak ezután tudatosul az „Én” a világgal való ellentétében, és legvégül válnak tudatossá a dolgok viszonyai, oksági és egyéb kapcsolatai.
Behtyerev véleménye szerint az intellektuális szféra progrediáló leépülésekor is ugyanezzel a változási sorral találkozunk, csak immár ellentett irányban. Patologikus esetekben elsőnek az önismeret képessége vész el, azután azon képzeteknek a láncolatai bomlanak fel, amelyek összessége az adott személy erkölcsi jellemzőjét alkotja. Idővel az ilyen betegek elveszítik az idő, majd a hely tudatát is, míg az öntudat és az „Én”-re vonatkozó tudat nagymértékben érintetlen marad még a jelentős fokú gyengeelméjűség eseteiben is.
Jellemző ezen álláspontra az a feltételezés, miszerint a gyermek, fejlődése kezdeti szakaszaiban, önmagát a környező világ megismerésétől, sőt saját tevékenységétől függetlenül ismeri meg. Önismerete ekkor kizárólag azokra a szervi érzetekre és érzésekre támaszkodik, melyek már születésekor adva voltak a számára. Ezek az érzetek és érzések tehát nem úgy jelennek meg itt, mint az öntudat fejlődésének előfeltételei, hanem mint e fejlődés forrása és mozgatóereje. Az ilyen felfogás az öntudat fejlődését kizárólag a pszichofizikai éréstől teszi függővé.
Találkozhatunk azonban egy másik állásponttal is, amely épp a fentiek ellenkezőjét állítja, mármint azt, hogy
az „önmagunk tudata” a lelki élet magasabb szintjét jellemzi, mint a tárgyi tudat, és ennek következtében a személyiség fejlődésfolyamatában is ez utóbbinál jóval később jön csak létre.
