A tudattalan problémájának lélektani kutatását olyan pszichológusok kezdeményezték, mint Herbart, Fechner és Wundt. A pszichikum dinamikai jellemzését bevezető Herbart szerint az összeegyeztethetetlen eszmék konfliktusba kerülhetnek egymással. Ebben az esetben a gyengébb pszichikus-jelenségek kiszorulnak a tudatból, ám továbbra is hatást gyakorolnak rá. Wundt volt az, aki a tudatot képszerűen a látómezőhöz hasonlította, amelyben a legélesebb látás körét a periféria felé mind kevésbé világossá váló érzetek és élmények szférái veszik körül, egészen ezek teljes kialvásáig. Szerinte az észlelés és a tudat nem-tudatosított logikai folyamatokon nyugszik. Wundt meg akarta állapítani a kapcsolatot a gondolkodás logikai fejlődésének törvényei és a tudattalan jelenségek között, és azt állította, hogy a tudatosult gondolkodás mellett van nem-tudatosult gondolkodás is. Megkülönböztette a tudat gyújtópontját, melyben a tárgy világosan tudatosul, a fennmaradó tudatmezőtől, ahol a tudatosítás csak homályosan vagy egyáltalán nem megy végbe. E pontok közti határvonalakat viszonylagosnak és mozgékonynak tartotta.
Az aktuális és potenciális tudatállapot közti határt W. James elmosódottnak tartotta, és éppen ezért úgy vélte, hogy nem lehet pontosan megállapítani, mi az, amelyet éppen tudatosítunk, s figyelmünk középpontjában van, s mi az, amely belevész a figyelmetlenség szférájába.
Fontos impulzusokat kapott a tudattalan tanulmányozása a pszichiátria területén végzett kutatásoktól, elsősorban Charcot és Janet francia ideggyógyászok munkásságától, akik terapeutikus célokból a hipnotikus hatás módszereit kezdték alkalmazni a tudatos szférájára. Munkáik lehetőséget adtak arra, hogy feltárják a tudatostól eltérő, patogén jellegű és a beteg által nem tudatosított pszichikus tevékenység sajátosságait.
Címkékálmok belső én éntudat filozófia misztikum önismeret öntudat teológia tudat tudomány