LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A fejlődés korai nemzetségi fokán a tulajdonnév nem arra szolgált, hogy kifejezést nyújtson az önmagában vett személyiség tudatosulásának a közösségtől való viszonylagos elkülönültségében; ellenkezőleg, az egyént épp azon közösséggel, nemzetséggel való szerves kapcsolatában fejezte ki, amelynek ő a részét alkotta. „A törzs maradt a határ az ember számára, mind a törzstől idegennel szemben, mind pedig önmagát illetően: a törzs, a nemzetség és berendezkedései szentek és sérthetetlenek voltak, természettől adott felsőbb hatalmak, amelyeknek az egyes ember érzése, gondolkodása és cselekvése feltétlenül alá volt vetve.”
Az egyes személy kezdetben a közösség általánosságának egyéni kifejezéseként jelent meg. Csak ezután kezdte mind világosabban tudatosítani és mind élesebben elkülöníteni magát a közösségtől, szembeállítani vele önmagát. A korai époszok példáit vizsgálva, A. F. Anyiszimov megjegyzi, hogy míg a legősibb hősmondákban, például a nivhek nasztundáiban „a hősök majdhogy arcnélküliek, beleolvadnak a nemzetség és a törzs általános tömegébe, sőt még nevük sincsen, addig a csukcs hősmondákban már határozottan individualizáltak, elkülönülnek a nemzetségtől és gyakran fölötte is állnak”.
Az embernek tulajdonnévvel való szóbeli megjelölése az egyéniség tudatosulásának nyelvi kifejezési formája volt. Kezdetben a tulajdonnevek az adott emberre jellemző tisztán külsődleges tulajdonságokat hangsúlyozták, később azonban belső individuális sajátosságait is (például : Szófija – bölcs, Jevgenyij – nemes születésű, Valentyina – jó stb.).
Miután elérte az öntudat szintjét, az ember – másokat tulajdonnevükön nevezve – saját ,Én”-jét személyes névmás segítségével kezdte kifejezni. A nyelvtörténet szerint már a legősibb írásbeli emlékekben előfordulnak személyes névmások. Tehát az adott szófaj már az írásbeliség kialakulása előtt megszilárdult a maga funkciójában.
