Adj Uram tökéletes testet!

Isten megtermté a férfit, Ádámot. Porból, sárból gyúrta a saját képére. Majd álmot bocsátott rá, és megalkotta belőle a Nőt. Évát.
A teremtés mítoszából felsejlik, hogy az embert egy felsőbbrendű lét hozta létre, mely a maga tökéletes formájára alkotta meg a földet uraló lényt.
Ha a tökéletesség volt Isten szándéka az emberrel, akkor mi vezetett odáig, hogy az orvostudományt, a sebészetet kihasználva egyesek a különbözni vágyás csapdájában tucattá lesznek? S a csapdában elveszítik az emberbe oltott isteni fűszert: a különbözőséget.
Mert, aki plasztikáztat az belép egy táborba. Egy olyan társaságba, ahol a műtétek és injekciók száma egyenesen arányos a népszerűséggel.
A test módosítása nem a jelen kor vívmánya. A technika fejlődésével mint minden más az élet területén, új megvalósításokat tesz lehetővé. Kitágult – és folyamatosan tágul – a paletta. A plasztikai sebészet útja igen hosszú. A harcmezőkön, ahol szükségből, életmentés miatt sérült, leszakadt végtagokat próbáltak helyreállítani, addig a XX. század végére a tehetősek privilégiuma lett. Vélt vagy valós testi hibákat metszenek, injekcióznak, vágnak, szívnak.
Ez lenne hát az örök fiatalság széruma?
S a válasz: nem.
Mert mégis csak Isten keze van a dologban – a legpontosabb sebészkéz. Mert ahogyan Ádám porból lett, úgy minden ami plasztikázott élő, porrá lesz.