LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Jóléti gőggel nézünk át rajtuk, az utcákon, tereken, a kukák közelében, ahol gyakran megfordulnak. Inkább elkerüljük, kikerüljük őket. De, miért is terjedt el a nézet, hogy ők – mindannyian (?) – alkoholisták, büdösek, ápolatlanok, munkakerülők és csak maguknak köszönhetik rossz sorsukat?
Hányszor kérdeztük meg az utcán tébláboló, viseltes kinézetű, meggyötört arcú embertársainktól: segíthetünk-e valamiben, mire lenne szükségük? Inkább fintorogva megyünk el mellettük, nem a mi gondunk, nem a mi problémánk…!
Pedig a mienk is, hiszen közöttünk, velünk élnek, ők is a társadalom tagjai és vágyódnak arra az életformára, amely a többségnek megadatott. És mi, szerencsés többség sem tudhatjuk, hogy mikor jön el életünkben az az apró vagy éppen hatalmas csavar, amely szétzilálja egzisztenciánkat, családi-baráti kapcsolatainkat, elveszítve a biztos talajt lábunk alól. Lefelé mindig könnyebb és gyorsabb út vezet, és a magány a legnagyobb ellensége a hajléktalan embernek is.
Szinte minden évszak veszélyt rejt a hajléktalannak, és bármilyen meglepő, nem télen, a nagy hidegben, inkább tavasszal halnak meg a legtöbben. Legyengült szervezetük nem vagy csak nehezen tud megbirkózni a betegségekkel. Ami nekünk természetes, az otthontalannak nem az. Minden külső, objektív körülmény kínozhatja őket, orvoshoz pedig csak végszükségben fordulnak.
Az elesett embereknek biztonságos lakhatást és hosszú távú iránymutatást kell adni ahhoz, hogy idővel vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba. A célok, értékek felmutatása valamint a családi- baráti kapcsolatok felderítése az, amely visszavezetheti őket a normális életbe.
Sokan közülük hosszú időn keresztül szabályok nélkül éltek, ám amikor igénybe veszik az intézményesített ellátást, alkalmazkodni tudnak a házirendhez, megértik, hogy mindez a saját érdekükben és a közösségében is fontos.
Ahol én élek, ott segítenek az otthontalanoknak. Adakoznak, ételt adnak nekik, megállnak beszélgetni velük. Gyakran látni öltönyös, jól öltözött embereket beszélgetni velük. Teljesen más a megítélésük, mint hazánkban. Én is mindig összegyűjtöm nekik az aprót, a fiam már mindig mondja ha közeledünk, hogy segítsünk mi is.