Amit tudni kell a gombás megbetegedésekről

Míg régebben a gombákat a növények közé sorolták, manapság azt mondjuk, hogy a magasabb rendű lények között vannak növények, állatok és gombák. Az utóbbiak lehetnek korhadéklakók (szaprobionok) és élősködők (paraziták), amelyek közül jó néhány a kitűnő táptalajnak számító emberi test felszínén vagy mélyén is megtelepedhet. Mi jellemző a gombás fertőzésekre, a kezelésükre és megelőzésükre? Erről beszélgettünk dr. Simon Gyula főorvossal, az Országos Bőr és Nemi Kórtani Intézet mikológiai osztályának vezetőjével.
– Mielőtt a gombás betegségekről szólnánk, mutassuk be röviden okozóikat.
– A gomba szó hallatán alighanem mindenki az erdőben vagy a mezőn látható kalapos gombákra gondol, holott számos mikroszkopikus gomba is létezik. Kivétel nélkül jellemző rájuk, hogy valódi sejtfaluk van, amely azonban nem cellulózból áll, mint a növényi sejtfal, hanem a rovarok vázát is alkotó kitinből. Ezenkívül a színtest nélküli sejtjeikben valódi sejtmag van, a fajokon belül állandó a kromoszómaszám, s a tartalékanyaguk nem növényi keményítő, hanem az állatokban is föllelhető glikogén. A fonalas gombák jellegzetessége, hogy sejtfonalaiknak (szakmai szóval: hifáiknak) a szövevénye hozza létre azt a lapos telepet, amelyet szabad szemmel is láthatunk. A sarjadzó gombák ellenben gömbölyded vagy ovális alakú sejtekből álló, kerek telepeket alkotnak.
– A továbbiakban csak az élősködő gombákról szólva elmondható-e, hogy emberre szakosodott fajaik is vannak?
– Igen, mert az úgynevezett antropofil (vagyis emberkedvelő) gombák kizárólag vagy majdnem kizárólag rajtunk élősködnek. Az emberi fertőzéseket okozó gombákat egyébként négy fő csoportba sorolhatjuk. A dermatofitonok (bőrnövények) elnevezés a XIX. század derekáról (egészen pontosan 1841-ből) származik, s azokat a mikroszkopikus gombákat foglalja magában, amelyek főleg a hajas fejbőrt támadják meg. Egy Párizsban élő hazánkfia, Gruby Dávid volt az első, aki ilyen fertőzést leírt, s az ottani tudományos akadémián a fejéhez is vágták, hogy csak nem „virágoskert”-nek képzeli az emberi testet. Nos, ha nem is virágoskert, de a gombáknak mindenesetre jó táptalaja lehet. A dermatofitonok a bőr, a szőr, a haj és a köröm szaruanyagát (keratinját) bontó és hasznosító élősködők, s népbetegségszámba menő betegségeket okoznak, gondoljunk csak a körömgombásodásra, amely az európai átlaghoz hasonlóan a honi lakosságnak is 8–12 százalékára jellemző.
A már említett sarjadzó gombák, amelyek folyékony közegben is képesek élni, következésképpen a száj és a hüvely nyálkahártyáján bajkeltés nélkül is előfordulnak, a védekezési rendszer meggyengülésekor (például az AIDS vírusának jelenlétében vagy hosszan tartó antibiotikumos kezeléskor) megtámadhatják a test belső részeit, s akár halállal végződő fertőzést okozhatnak.
A harmadik csoportba a penészgombák tartoznak, amelyeknek bizonyos fajai körömgombásodást, míg mások (például az Aspergillus-fajok) belszervi betegséget (tüdőaszpergillózist) idéznek elő. De olyan gombafajok szintén ismeretesek, amelyek az arcüregből az agy felé terjednek, s ott olyan fertőzést hoznak létre, amely egy-két nap alatt halálra vezethet.
Az utolsó – a honi lakosságot eddig kevéssé veszélyeztető – csoportba az úgynevezett dimorf (kétféle alakú) gombák tartoznak, amelyek az emberi test belső hőfokán (37 Celsius-fokon) sarjadzó gombára emlékeztetően növekednek, s a belső szerveket betegítik meg, míg szobahőmérsékleten fonalas formában nőnek. E gombacsoport fajai főleg Észak-Amerika déli részétől Közép-Amerikán át Dél-Amerika északi részéig, valamint Afrikában bennszülöttek, de a turizmus és a gazdasági menekültek áradata révén hazánkban is felbukkantak a képviselői. Ez azt mutatja, hogy új gombás betegségek térhódítására is fel kell készülnünk.
– A seregnyi gombás betegség között akadnak olyanok, amelyek ránézésre is felismerhetők vagy gyaníthatók, mások ellenben csak laboratóriumi vizsgálattal azonosíthatók.
– Mikroszkopikus lényekről lévén szó, a pontos azonosításhoz mindig laboratóriumi vizsgálatra van szükség. Már csak azért is, mert az élősködő gombák szeretnek becsapni minket. Ugyanaz a faj ugyanis különböző kórképeket idézhet elő, s az is előfordul, hogy ugyanazért a kórképért különböző gombák felelősek. Ezt azért jó tudni, mert megesik, hogy az orvos a kórokozó azonosítása előtt kezdi a betegséget kezelni, így nem okvetlenül a hatásos készítményt választja.
– Miből áll a laboratóriumi vizsgálat?
– A páciensről vagy páciensből először is mintát veszünk, amelyet két részre osztunk. Az egyik részt mikroszkóppal nézzük át, a másik részt pedig tenyésztés végett táptalajra vagy táptalajba juttatjuk. Habár a gyakorlott mikológus a mikroszkópos vizsgálattal is sok mindent meg tud állapítani, hiszen még az elhalt gombát is fölfedezi (vagyis a betegség gombás eredetét percek alatt tisztázhatja), a legbiztosabb módszer mégis a két-három hétig tartó tenyésztés, még ha az érzékenysége nem igazán megfelelő is. Megesik ugyanis, hogy a gomba valamilyen ok miatt nem tenyészik ki.
– Az orvosi mikológiában nem nyertek teret a legkorszerűbb diagnosztikai eljárások?
– Dehogynem. Nekünk is lehetőségünk van arra, hogy a gomba örökítőanyaga (DNS-e) vagy mitokondriális DNS-e (mtDNS-e) alapján azonosítsunk fajokat, ám ezen a módon nem tudjuk kétséget kizáróan megállapítani a föllelt gombafaj kóroki szerepét. A DNS- vagy az mtDNS-elemzés ugyanis nem tárja fel, hogy e molekulák gazdája élettani körülmények között fordul-e elő a testen vagy a testben, netán szennyeződésként, illetve kórokozóként került oda. De az is megnehezíti a DNS révén való azonosítást, hogy a gombáknak sok csoportspecifikus tulajdonságuk van, következésképp örökítőanyaguknak sok szakasza egyforma, így nem könnyű olyan szakaszokat találni, amelyek egyediek. A sok, párhuzamosan végzett DNS-teszt viszont megdrágítja a vizsgálatot.
– Habár a csoportokon belül – mint láttuk – sok rokon vonás van, a csoportok között bizonyára vannak olyan különbségek, amelyek nem teszik lehetővé, hogy minden fajt ugyanazon a táptalajon tenyésszenek.
– A gombafajok eltérő tulajdonságai miatt többféle táptalajt kell használjunk. Például igen „finnyás” kórokozó idézi elő a borjaknak az emberre is átterjedő tarlósömörjét. Minthogy ez a gomba tiamint és inozitot igényel a növekedéséhez, ezeknek benne kell lenniük a táptalajban ahhoz, hogy a kórokozó kimutathatóvá váljon. Ha tehát egy olyan ember keres fel bennünket a tarlósömör gyanúját keltő tünettel, aki tehenet tenyészt, tiaminos-inozitos táptalajra oltjuk a testéről vett mintát. De akkor is különleges táptalajra van szükség, ha nem akarjuk, hogy a test felszínén szennyezésként előforduló penészgombák és baktériumok a kimutatni kívánt gombával egyidejűleg fejlődjenek. Ilyenkor a növekedésüket gátló anyago(ka)t tartalmazó táptalaj felel meg a kívánalmaknak. Amikor ellenben a bőrön föllelhető összes aerob (az életéhez oxigént igénylő) baktériumról és gombáról képet szeretnénk kapni, a Sabouraud-fé-
le szőlőcukros-peptonos-agaros-vizes táptalajt alkalmazzuk.
– Mennyire kell részletezőnek lennie a gomba meghatározásának?
– Régebben megelégedtünk azzal, hogy a fajokat kimutattuk (mert csupán néhány gombaellenes készítmény állt az orvosok rendelkezésére), manapság azonban már törzseiknek a gyógyszerek iránti érzékenységét is megállapítjuk. Napjainkra ugyanis nemcsak bizonyos baktériumok, hanem egyik-másik kórokozó gomba is ellenállóvá (rezisztenssé) vált – elsődlegesen vagy másodlagosan – némely gyógyszerrel szemben. Tehát nemcsak az nem mindegy, hogy milyen gombára akadtunk, hanem az sem, hogy előzőleg érintkezett-e valamely gyógyszerrel vagy nem.
– De aligha csak ilyen ártalma van a nem megfelelő gyógyszerrel való kezelésnek?
– Az is hátrány (s ez a renzisztencia rovására is írható), hogy az elkezelt beteget csak hosszabb idő alatt tudjuk meggyógyítani. Emiatt a beteg elveszti a gyógyszerbe, esetleg az azt felíró orvosba vetett hitét. Ráadásul sokkal súlyosabb betegségi forma alakulhat ki, ha például a felszíni fertőzés a mélybe tör. Mindezek arra hívják fel a figyelmet, hogy hatásos és gyors gyógyszeres kezelésre csak akkor számíthatunk, ha a kórokozót és az esetleges rezisztenciáját is ismerjük.
– Minden gombás fertőzést meg tudnak gyógyítani?
– Itt még nem tartunk. Nagyon nehéz ugyanis olyan gyógyszert kifejleszteni, amelynek nemcsak igen széles a hatásspektruma, azaz sokféle gombára hat, hanem kérlelhetetlenül pusztítja is őket. Univerzális gomba elleni gyógyszerünk tehát egyelőre nincs. De a gyógyszerkutatóknak arra is tekintettel kell lenniük, hogy olyan készítményt kísérletezzenek ki, amely a gombasejtekbe behatol, s elpusztítja azokat, ám az egészséges emberi sejteket nem károsítja. Márpedig a kóros hatás menet közben is kiderülhet. Például az 1950-es évektől alkalmazott, életmentő Amphotericin B-ről később kimutatták: annyi mellékhatása van, hogy az egyesült államokbeli Élelmiszer és Gyógyszer Hivatal (FDA) manapság nem is engedné a törzskönyvezését.
A gyógyszeres kezelést illetően fontos szempont, hogy verébre ne lőjünk ágyúval, azaz a kis kiterjedésű, felszíni gombás betegségekre ne adjunk szájon át szedhető, úgynevezett szisztémás (széles hatásspektrumú) készítményeket, hiszen helyileg alkalmazható szerekkel (krémekkel, kenőcsökkel, ecsetelőkkel stb.) is meggyógyíthatók. Életmentés és körömgombásodás esetén viszont szájon át szedendő gyógyszerre van szükség, mert ezeken helyi kezeléssel nem lehet úrrá lenni. Sőt, életmentés céljából vénába adandó (intravénás) készítmények is az orvosok rendelkezésére állnak.
– Milyen arányban gyógyulnak meg a gombás fertőzések?
– A felszíni bőrfertőzések gyakorlatilag százszázalékosan, míg a körömgombásodások 70–80 százalékban gyógyíthatók. A siker nemcsak a hatásos gyógyszeren, hanem azon is múlik, hogy a beteg maximálisan együttműködik-e az orvossal gyógyulása érdekében. A panaszmentességgel természetesen nem fejeződik be az orvos és a beteg kapcsolata, ugyanis egy idő múltán ellenőrizni kell, hogy valóban teljes-e a gyógyulás. Ha ugya

Kapcsolódó fórumok:

• fülviszketés belül
• macskák által terjesztett gombás bőrgyulladás
• hogyan dolgoztak régen a fazekasok