LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Lassan egy hét telt el a legutóbbi felhőszakadás óta, de a kétszáznyolcvan lelket számláló, Tolna megyei Dúzs falu lakói még mindig nem tértek magukhoz a döbbenetből. A nyáron néhány nap alatt több, sosem tapasztalt nagyságú felhőszakadás is követte egymást, de a legutóbbi égi háború valami szokatlan dologgal is párosult. Több ezer köbméter homokkal kevert sárlavinát zúdított a falura.
Eltűnt a föld a fák alól
Hogy lássuk a példátlan pusztítást, Lehmann Gyuri bácsi traktorral visz fel minket a domboldalon fekvő tanyájához. A minap a gyorsfolyású patakként lezúduló esővíz nem kímélte a faluba vezető, fákkal sűrűn szegélyezett utat sem. Egy-egy kanyar után kimosta a talajt, az út menti akácsor alól hiányzik a föld, a másfél méteres, csupasz gyökerek meghökkentő látványt mutatnak. Úgy tűnik, csak a szentlélek tartja egyensúlyban a többtonnás fákat, félő, a következő vihar kidönti mindet. „Amott ni, embert elnyelő szakadékok is keletkeztek – bök ujjával a domboldalon álló szőlőültetvény felé Gyuri bácsi. – Hat hektáron termesztek szőlőt, a tőkék között: fél méter magas bordák keletkeztek, a faluból kell majd visszahordani a homokot az ültetvényre. De otthon se volt jobb a helyzet, a tározóaknát a pocokjáraton keresztül felduzzasztotta az eső, a szennyvíz a csöveken keresztül betört a házba. Három napig takarítottunk, fertőtlenítettünk.”
A falucska apraja-nagyja napok óta az utcán szorgoskodik, takarítják a portákat, tisztítják a vízelvezető árkokat. Árvainé Marika a Béke úton, a kapuja előtt pihenget. Mint mondja, kétszer tört a falura vihar. Előbb szerdán szabadult el a pokol, egyfolytában dörgött, villámlott, a kutya is csak órák múlva került elő, úgy elbújt az ágy alá.
Sírtak az idősek a félelemtől
A szomszédban lakó nyolcvan éves Imre bácsi és Anna néni sírt a félelemtől, hiszen ekkora esőt még életükben nem láttak. Marikáék portáján a szuterén ablakát betörte az emelkedő víz, plafonig elárasztotta az alsó szintet. A bútorok, a bojler, a faanyag, a szerszámok mind megsemmisültek. „Másfél óráig tartott az ítéletidő, utána órákon át dolgoztunk, hogy kitakarítsuk a házat, az udvart. Talicskával az út szélére hordtuk halomba a sarat, gondoltam, ennél rosszabb már nem történhet velünk. Hát nagyot tévedtünk.” Marika újra rágyújt, keze remeg az idegességtől. Aggódva figyeli őt az ágyából a tizenhárom éves fia, Patrik, aki frissen gipszelt lábát fájlalja. „Pár nap múlva, vasárnap Jött egy még nagyobb vihar, akkor azt hittem, meghalok – sóhajtja a gyerek könnyes szemmel.
– Még soha nem féltem annyira, mint akkor. Anyu mentette meg az életemet.” Marika kimegy a konyhába, virslit főz a fiának, majd leül mellé, és tovább mesél. Azon a bizonyos vasárnap délutánon átszaladt a szomszédos Hőgyészre, a barátnőjéhez, Cseke Erikához.
Már az életünkért küzdöttünk
Varrnivalót vitt neki, mert ügyes keze van, az egyszerű vászonból is csodát varázsol. Pletykált egy kicsit a barátnőjével, amikor váratlanul nyugtalanság vett rajta erőt. Egy belső hang azt súgta, siessen haza. Ő pedig hallgatott az ösztöneire. Csöpögött az eső, amikor beült a kocsiba, fél hét volt, mire a faluba ért. Zuhogott. Belépett a ház ajtaján, köszönt a kamasz fiának, majd hátrafordult, kinézett az ablakon. Félelmetes látvány tárult elé. „A Homok utcából folyóként hömpölygött felénk a koszos víz. Ahogy hullámzott, méteres nagyságú, fűrészelt gömbfákat dobált a magasba. Téglát, szemetet, kukát sodort magával. Kiabáltam a fiamnak, segítsen, együtt tegyük a rozoga ajtót a szuterén ablaka elé, hogy ne folyjon be a víz.” A gyanútlan fiú pólóban, rövidnadrágban, papucsban lépett ki a házból. Anyja nyakig koszosan hadakozott a sárlavinával. Az egykor zöld előkert csupa sár és mocsok volt. Patrik felemelt a földről két beton béléstestet, amikor megérkezett a legnagyobb hullám. Felkapta a fiút, mint a pelyhet, úgy sodorta a falu túlsó vége felé. Édesanyja már az utcán a villanyoszlopot ölelte át, egyik karjával ösztönösen a gyerek után kapott. Ez mentette meg Patrik életét. Az anya a fiú pólóját ragadta meg, nyúlt a textil, de a ruha kitartott. Végtelen percekig tartott a sárlavinával való hadakozás. „Már nem a házat mentettük, az életünkért küzdöttünk – folytatja Marika. -Tudtam, ha elragad minket az áradat, nekünk befellegzett. Végül sikerült magamhoz rántanom a fiamat, belöktem a kapun, ő pedig a fáradtságtól kimerülve négykézláb mászott fel a lépcsőn. Órákon át szakadt még az eső, annyi esett, mint máskor négy hónap alatt összesen. Amikor végre elállt, fél méter magasan volt a hordalék a kertben, az utcán. Soha többet nem akarok esőt, elég volt belőle, inkább örömmel locsolom a kertet.” Amikor búcsúzkodni kezdünk, sötét gomolyfelhők gyülekeznek az égen. A távolban mennydörgés hallatszik. Közeleg az újabb vihar.
