Az akupunktúra rövid története

Az akupunktúra szó latin eredetű, a tű (acus) és a szúrás (punctura) szavak összetételéből ered. Kínai neve csen csiu.
Az akupunktúrát évezredek óta használják gyógyításra a kínai orvoslásban. Feltehetően már három ezer évvel ezelőtt is ismert volt keleten a régészeti feltárások alapján. Az időszámításunk előtti harmadik századból származik az egyik legrégebbi ismert orvosi könyv melynek címe a Sárga Császár Belgyógyászati könyve. A könyv átfogóan mutatja be az akkori orvoslást, és nagy részt szentel az akupunktúra tudományának is; amellett hogy bemutatja az akupunktúrás csatornák rendszerét, szót ejt a felhasznált tűk típusairól és a szúrások technikájáról is. Az ősi Kínában a gyógyítást papok végezték, akik felfigyeltek rá, hogy ha a test bizonyos pontjait megszúrják (akkoriban erre a célra hegyes köveket vagy csontból készült tűket használtak), akkor azzal eredményesen kezelhetőek a betegek panaszai a gyomorfájástól kezdve a derékfájdalmon át a fejgörcsökig.
Kínában az akupunktúra a mai napig fontos orvosi diagnosztikai és kezelési mód, és egyre ismertebb a nyugati országokban is. Egy holland hajóorvosnak, Wilhelm Hein Reich-nek köszönhetően került Európába, először Franciaországban terjedt el. Igazi térhódítása a huszadik század vége felé kezdődött.
A magyar orvosok először a koreai háborúk alatt, az 1950-es években találkoztak az akupunktúrával. A ’70-es években egy orvos csoport Kínába látogatott a hagyományos keleti orvoslás tanulmányozása céljából, de ekkor itthon még népszerűbb volt a modern, nyugati felfogás a gyógyászatban. Az 1983-ban megalakult Magyar Akupunktúrás Orvosok Baráti Köre is csak illegalitásban működhetett eleinte; csak 4 négy évvel később legalizálták az akupunktúrát, mint orvosi tevékenységet. Ma már a hagyományos orvosok többsége is elismeri az akupunktúra jótékony hatásait.