A tudattalan az a pszichés terület, amelynek valamennyi eleme elfojtott állapotban van, nem talál kiutat a külső viselkedésbe.
A tudattalan külön kategóriáját alkotja az, ami elfogadhatatlan az illető ember tudata számára. Az ideggyógyászok megfigyelték, hogy a pszichés betegségekben szenvedők a valóság egyes, számukra legnyomasztóbb tényeit nem fogadják el, nem veszik tudomásul. Így az anya, aki gyermeke halála miatt betegedett meg, úgy viselkedik, mintha nem tudná, hogy gyermeke már nem él.
Ám a tudat szférájából kiűzött eszmék nem vesztik el dinamikai erejüket: továbbra is aktívan hatnak e szférára, saját specifikus energetikai töltettel rendelkeznek. Ha az elfojtott hajlam nem tudja leküzdeni az ész ellenállását, akkor kerülő úton, álcázott alakban igyekszik kitörni a napfényre. Olyan ez, mint a nagy nyomás alatt levő folyadék : valahol feltétlen áttör és kiözönlik.
Az elfojtás Freud szerint nem „oktalan” harcot folytat az eszmékkel és affektusokkal általában, hanem fontos életfunkciókat teljesít : biológiai funkciót, amennyiben megvédi az „én”-t a kellemetlen visszaemlékezésektől, és társadalmi funkciót, amennyiben elnyomja az elfogadhatatlan hajlamokat. Az elfojtás folyamatát már a kora gyermekkorban megfigyelhetjük, a meg nem engedettről való első képzetek kialakultával.
Mint társadalmilag fejlett lény, aki az ész ellenőrzése alatt áll, az ember tudja és érzi, hogy meghatározott hajlamokat el kell nyomni, el kell hárítani. A különösen fájdalmas, az adott társadalom és a személyes világnézet normáival összeegyeztethetetlen gondolatok, érzések és hajlamok ily módon elfojtódnak, a tudat szférájából a tudattalan területére szorulnak, elfelejtődnek. A tudat nem kizárja vagy elveti ezeket a pszichikus jelenségeket, hanem elhárítja, elnyomja, más ésszerűbb megjelenési formákra kapcsolja át őket.
Címkékálmok belső én éntudat filozófia misztikum önismeret öntudat teológia tudat tudomány