LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A teljes önfeledtség, a pszichikus folyamatok feletti önkontroll és irányítás elvesztésének állapota igen ritkán fordul elő, s főként patologikus esetekben. A szabályszerű, a norma éppen az ember által – legalábbis a legáltalánosabb síkon – gyakorolt önkontroll állandósága és fáradhatatlansága. Az öntudat elengedhetetlen feltétele annak, hogy kialakuljon a gondolkodás önállósága és hajlékonysága, az ítéletek objektivitása. Másrészről viszont nem szabad abszolutizálnunk tudat és öntudat elszakíthatatlanságát, nem szabad azt állítanunk, hogy nem lehetséges valamire vonatkozó tudás az önmagunkra vonatkozó tudás nélkül.
Az öntudat foka igen különböző lehet – kezdve a külső tárgyakra irányuló gondolatfolyam feletti legáltalánosabb, futólagos ellenőrzéstől egészen önmagunk elmélyült gondolati vizsgálatáig, mikor is az „Én” nemcsak a tudat szubjektumaként jelenik meg, hanem annak legfőbb tárgyát is alkotja, melynek során a nyomaték az ember belső életére esik.
Aktív figyelmünk „Én”-ünkre való összpontosításának megvan a maga ésszerű mértéke, melyet az élet szükségszerűsége diktál. Ha a figyelem túlzott mértékben az „Én”re irányul, ez akadályozhatja a közvetlen környezetben való tájékozódást, és zavarhatja a gyakorlati és észbeli cselekvések hatékonyságát; elfajulhat „az egyén önelégült foglalkozásává a számára becses különösségekkel”. Ezt az elkényeztetett intellektuális egocentrizmust, saját „Én”-ünknek ezt az aggályoskodó szemlélgetését meg kell különböztetni a saját tevékenység, a saját életút értelmének feltárására irányuló önismerettől. Az aggályoskodás reflexiója gátolja a tevékenység eleven folyamatát, hamleti határozatlanságra vezet, hipertrófiás alakjában pedig lelki zavarok tünete. Ezzel szemben a mély önmegismerés megvilágítja a tevékenység értelmét, és ezáltal növeli eredményességét.
