LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Az „Én” nem azonosítható a személyiség individuális-pszichikus tulajdonságainak és a pszichikus funkcióknak mechanikus összegével. Az ilyen értelmezés tisztán formális lenne. Az „Én” nem az élmények összessége, hanem az, amihez ezek az élmények hozzátartoznak. Az ismert orosz pszichiáter, Sz. Sz. Korszakov például azt állította, hogy az „Én” a pszichikus apparátus fejlődésének hierarchikus tetőpontja. Egyes kutatók az „Én”-t úgy tekintik, mint valamiféle szubsztancionális princípiumot, amelynek különös hatóereje és hatalma van; szemükben tehát úgy jelenik meg, mint sajátságos, kicsiny, de annál „erősebb” szubjektum vagy irányító a személyiség struktúrájában, mint a szellemi erők sajátos, különálló központja, amely független a megismerési és érzelmi-akarati folyamatoktól.
Amikor azt mondják:„az én Énem”, akkor valami nagyon intim, személyes jellegűre gondolnak az ember belső, lelki világában, pszichikus tevékenysége potenciális szabályozójára. A személyiség formájában az „Én” úrrá lesz saját tartalma felett, s mintegy saját szellemi elemei és a test fölé nő. Az „Én” lát, megfigyel, érez stb. A dolog képmása az „Én”-hez tartozik, de nem maga az „Én”. A ráirányuló figyelem tárgyaként az „Én” mintegy ráépül az emberi lényre, mint a belőle kiinduló élmények forrására. A tárgyat úgy tudatosítjuk, mint valami külsőt, valami előttünk kiterjedőt, tudatosítjuk saját különbözésünket a tárgytól. De ki tudatosítja, ki fogja fel saját magának önmagától való különbözését?
A pszichológia szempontjából az emberi „Én” nem más, mint a legmagasabb szintű és legbonyolultabb integrális alakulat az ember lelki világában, valamennyi tudatosan végbemenő pszichikus folyamat dinamikai rendszere.
