LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Igen, az erőszak mindig jelen van bennünk; erőtartalék, ami harcba lendít halálos veszély esetén. Ha tiltjuk, a lelkünk legmélyén bújik meg, ha viszont gyakorta élünk vele, a másokkal való kapcsolat egyik módjává válik. Igazából soha nem tűnik el, ezt erősíti meg Lavoisier ismert axiómája: Semmi sem vész el, semmi sem keletkezik: minden átalakul.
Az erőszak minden esetben jelen van, és egy esetleges – életünket veszélyeztető – katasztrófakor rendkívüli ereje segít megmenekülni tőlünk szokatlan, néha halált okozó tettekkel, amelyek a mindennapi életben félelmet, bosszút illetve társadalmi szankciókat váltanának ki.
A születő gyermek, aki szavakkal nem tudja elmondani, hogy mire van szüksége, nem folyamodik-e az erőszakhoz? Nem találjuk-e keresztbe fekve a bölcsőben, kipirulva, leizzadva, fuldokolva az erőlködéstől, hogy elkerülje azt, amit veszélyként él meg, ő, aki az anyja hasában semmilyen hiányt nem szenvedett (kivéve néhány szélsőséges esetet) ?
Megkarmolja az arcát, kitekeri a kezét, beüti a lábait az ágy rácsaiba, annyira küzd a teste egy láthatatlan rossz ellen: valaminek vagy valakinek a„hiánya” ellen, és nehezen tudjuk kiszakítani ebből a védekező és vitális erőszakból. Ez mentette meg az utcákra kitett, bepólyált csecsemőket a 19. században: a kiabálásuk nélkül ugyan ki vette volna észre őket?
Az első év vége felé, a szüleit és saját vágyait azonosító gyermek támadásba indul szülei holmija – könyveik, ceruzájuk, poharuk – ellen, sőt akár ellenük is, harapásokkal és rúgásokkal. Egészen addig elmehet, hogy azt a kedvenc játékát is beveti a harcba, amely egyébként a szülői jelenlétet és illatot jelenti számára: nekidobja a falnak azt, amit egyébként annyira szeret, de ami nem siet a segítségére… Amikor ezt az „erőszakos” gesztust megteszi, az olyan, mintha bennünket dobott volna el.
