A közvéleménynek felmérhetetlen szerepe van az öntudat és önértékelés kialakulásában. Csak azután tanulunk meg helyesen viszonyulni önmagunkhoz, miután megtanultunk helyesen viszonyulni a többi emberhez és figyelembe venni azt, ahogy ők értékelnek minket. A gyermeklélektan területén végzett kutatások kimutatták, hogy a kisiskolás önmagáról alkotott képzete kezdetben azon az értékelésen alapul, amelyet mások adnak neki, és csak később történik kísérlet arra, hogy a gyermek önállóan tájékozódjék saját belső világában.
Az ember a társadalom szemével látja önmagát. Előbb magát értékeli a mások, később másokat a maga közvetítésén át. Számos emberi cselekedet nemcsak azért társadalmi, mert kiváltja más emberek válaszreakcióit, vagy mert meghatározott jelentéssel bír a társadalom számára, hanem azért is, mert a többi ember válaszára vonatkozó elvárások mintegy beépülnek a személyiség viselkedésének hatékony szervezési sémájába. Az önellenőrzés végső soron nem más, mint közvetett társadalmi ellenőrzés.
Az öntudat és önellenőrzés szükségszerűen kapcsolódnak az önelemzéshez, mely eszköze az önkontrollnak, a saját viselkedés ésszerű megszervezésének és a többi emberrel való helyes kölcsönviszony kialakításának.
Az önelemzés szélsőséges esete az önelítélés, melyben az ember néha kíméletlenül kegyetlen önmagához. Ezt követi a szkepticizmus, az önmegvetés, az alacsonyabbrendűség komplexuma – Hegel szavaival: a„boldogtalan öntudat” avagy az öntudat, amely belebonyolódott önmagába. Más esetekben viszont az ember túlértékelheti önmagát, ami gyakran túlzott magabiztosságra, önimádatra vezet. E két pólus között oszlik meg az önviszonyulások egész spektruma.
Címkékálmok belső én éntudat filozófia misztikum önismeret öntudat teológia tudat tudomány