LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Az orr – mondta Dieffenbach, a híres sebész némi iróniával – a legfurcsább szerve az embernek. Az orrgyök – azt is mondhatnánk, hogy az orr gyökere – van legfelül, a háta elöl, csúcsa lenn, és legtöbbször oda dugjuk, ahol egyáltalán semmi keresnivalója sincsen. Ami pedig az arc szépségét és harmóniáját illeti, az orr jelentősége a szemekével vetekszik. Így azután az is értheted, hogy a népi nyelvhasználat miért foglalkozik annyit az orral (például azt mondjuk: látom az orrodon…). Hogy a szokottnál nagyobb, alaktalan orrot az uborkával hasonlítjuk össze, az még az ártatlan megnyilvánulások közé tartozik. Démoni jelenségeket és más, ellenszenves mesealakokat szívesen ábrázolunk különösen hosszú orral. Még az orrnyílások alakjából is megpróbáltak az ember jellemvonásaira következtetni: a tág orrlyuk a harcias bátorság jelének számított, az orrszárnyak feszülése haragos természetről árulkodott, a széles orrnyílások erkölcstelenségre való hajlam mellett szóltak. A merész sasorrokról és az arányosan pisze orrocskákról pedig megszámlálhatatlanul sok irodalmi alkotásban lehet olvasni.
Az az elképzelés, hogy az orr felépítéséből a jellemvonásokra lehet következtetni, egyáltalán nem korlátozódott a népi bölcsességekre vagy a naivan tájékozatlan emberekre. Így például még a 19. század közepén is a következő véleményt hangoztatta Ernst Moritz, a kor ismert költője és jelentős politikai közírója. „Aki felsőfokú képzésben részesül, és akiben él a nagyobb, a több, a magasabb iránti törekvés, annak a belülről érvényesülő hatások következtében élesebb arcvonásai alakulnak ki, kifejezettebbé válik az orra. A nagy orr mindig az éles elme jele.”
