LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
„A cím- és rangkórság Magyarországon általános jelenség, és az a mód, ahogy ma életben van, az úrhatnámság és szolgalelkűség tipikus megnyilatkozása.
Saját címüket az emberek csak lefelé használják, de egyenrangúak egymás között általában sohasem. Ez mutatja a címek igazi értékelésének hiányát és a hozzáfűződő tisztelet őszinteségében fogyatékos voltát. A magasabb című hölgyek és urak az alacsonyabbaknak alig-alig adják meg a címükkel járó jogot, de a maguk jogát azonnal megkövetelik. Hölgyeknél még előfordul az az eset, hogy a„kegyelmes asszony” a másik hölgynek azt mondja „méltóságos asszony” (amiből sértődés keletkezik, hogy a magasabb rangú hölgy miért nem tegezte le a másikat), azonban a férfiaknál, a társas életben, de a közhivatalban sem szokott előfordulni, hogy a magasabb rangú, méltóságoson alul visszacímezze az alacsonyabb rangút. Pedig ha a miniszteri osztálytanácsos „exelenciás úrnak” szólítja a miniszterét, a miniszter köteles volna az osztálytanácsost „nagyságos úrnak” szólítani, a titkárt pedig „tekintetes úrnak”, amit pedig sohasem tesz. Mit jelent ez?
Azt, hogy az alulról jövő címzést a miniszter elfogadja, de hasonló címzéssel azt általában nem viszonozza, s egy bizonyos fokon alul sohasem. Ehelyett inkább letegezi az alacsonyabb rangú urat, aki változatlanul továbbra is kegyelmesezi főnökét. A magyarság patriarkális szemlélete nyilvánul meg ebben szolgalelkűséggel párosulva, amely a felkínált egyenlőségérzést nem meri elfogadni, vagy azt 6szintén sohasem ajánlják föl az alacsonyabb rangúnak. Mindenki mindenkinek a szolgája, ahelyett, hogy mindenki mindenkinek egyenlő meggyőződés alapján álló küzdőtársa volna…”
(Makkai János: Uram-bátyám országa)
