Csontvelődonorság

Ezeket is nézd:

A természet ajándéka, a cirtomfűolaj

2024-10-31

Intimtornával az inkontinencia ellen

2024-09-25

Achilles-ín-szakadás

2024-09-20

Magyarországon évente mintegy 100 kisgyermek és felnőtt betegszik meg leukaemiában, vagy más, rövid idő alatt halálos kimenetelű csontvelőbetegségekben. A korszerű gyógyszerek, sugárkezelés, a vér sejtek elemeinek transzfúzióval történő pótlása csak meghosszabbítják az életet, csontvelőátültetés nélkül a tartós túlélés valószínűsége kevesebb, mint 20%.

Néhányuk számára családjukban találnak csontvelődonort, de az átültetésre váró betegek több, mint 70 %-án, akiknek megfelelő rokon donoruk nincsen, ilyenkor csak önként vállalkozó idegen donor segíthet.
A nem-rokonok között 20.000 személy közül egy felel meg a transzplantációs feltételeknek. Az 1:20.000-hez kicsi valószínűséget jelent, mégis az egyetlen esély a beteg életének megmentésére.

Az önkéntesek – ahogy a számuk egyre növekszik – betegek ezreinek adnak esélyt életük megmentésére nemcsak hazájukban, de külföldön is. Egy adott népességcsoporton (latin, ázsiai, észak-európai, stb.) belül nem egyforma szövetazonosság, a HLA-típus (Human Leukocyte Antigen, emberi fehérvérsejt antigén), ezért lehet, hogy egy magyar beteg angol egy francia csontvelődonortól kap, egy magyar donor pedig esetleg egy portugál gyermeknek nyújt segítségeket.

Az első sikeres csontvelőátultetésre 1968-ban került sor, és 1968-1989 között, csak az Amerikai Egyesült Államokban 18.000 csontvelő-transzplantációt végeztek. Európában 1993-ban 2739 ún. allogen csontvelőátültetésből 418 esetben nem-rokon donortól származott a beültetett csontvelő.
Már vannak olyan betegek hazánkban is akik életét csontvelőátültetés mentette meg.

Hogyan lehet valaki csontvelődonor?

Csak néhány alapvető feltételnek kell megfelelni. Önkéntes csontvelődonor az lehet, aki:

• 18 és 55 év között van, és
• teljesen egészséges.

A jelentkező HLA-típusát vérmintavizsgálattal meghatározzák, nyilvántartásba veszik a helyi donorközpontban (vértranszfúziós állomás), adatai bekerülnek a hazai “donorbankba”, illetve hozzáférhetővé válnak a nemzetközi donorkeresések számára.
Ha olyan csontvelőátültetésre váró beteg számára keresnek önkéntes donort, akinek HLA-típusa vele azonos, sor kerül a csontvelőátültetésre. Ez a beavatkozás ma már nem abból áll, hogy a donoron kisebb műtétet végeznek és a csípőcsontból veszik le a szükséges csontvelőt, hanem ez egy sokkal gyorsabb és teljesen fájdalommentes folyamat. Egy modernebb eljárásnak köszönhetően a beavatkozás inkább hasonlít egy vérvételhez. A donor véréből nyerik ki az őssejteket, amivel később segíteni tudnak a betegen.

Hogyan találják meg a megfelelő önkéntes donort?

Az önkéntes csontvelődonrt csak akkor kérik fel csontvelőadásra, ha a szöveti (HLA) típusa alapján egy csontvelőátültetésre váró beteg számára teljes típusegyezés alapján éppen ő a legmegfelelőbb.

Minden önkéntes csontvelődonor adatai – így a magyar donorok adatai is – számítógépes nyilvántartásba kerülnek, és hozzáférhetővé válnak (a személyes adatok védelme mellett) a nemzetközi donorkeresések számára, hogy ez a világméretű összefogás nagyobb esélyt adjon minden beteg számára.

A típusegyezés vizsgálata több lépcsőben történik. Annak valószínűsége, hogy az önkéntes jelentkezőből valódi csontvelődonor legyen – az előbbi adatok alapján – meglehetősen kicsi. Ha a donor HLA-típusa különlegesen ritka, akkor évek is eltelhetnek anélkül, hogy valamely csontvelőátültető központ jelentkezne, és részletes vizsgálatra, majd csontvelőadásra kérne fel.

Mi a sikeres csontvelőátültetés jelei?

Az átültetést követően kb. két hét múlva észlelhetők az első kedvező jelek: a vérsejtek számának növekedése.
A továbbiakban a beteg erőbeli állapota javul, a fertőzésekkel szembeni ellenállása növekszik és végeredmény a teljes gyógyulás.
A csontvelőátültetés sikerének valószínűsége 50-75% között van, amely jóval nagyobb, mint a túlélés kilátása transzplantáció nélkül (20%)

Találkozhat-e a donor és beteg?

Ez elsősorban a betegtől függ. Mindenesetre a donor tájékoztatást kap a beteg állapotáról. A sikeres végeredmény közös öröm, a esetleges sikertelenség közös fájdalom a betegnek, a családnak és a csontvelőadónak egyaránt.
Mindenki számára csalódást jelent ez, amely csak az idő múlásával halványul, de ebben az esetben is vigasztalást jelent az a tudat, hogy ” jobb küzdeni és veszíteni, mint semmit se tenni! ”