LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A múlt század végén már nemcsak Angliában, Amerikában és az angol fennhatóságú területeken dívott az ökölvívás, hanem ismert volt Európában és Ázsiában is. A kemény küzdelmek azonban elsősorban azokat vonzották, akik kenyérkereseti forrást láttak benne. Így történhetett meg az az újkori sporttörténetben szinte példátlan eset, hogy egy új sportág kialakulását a hivatásos küzdelmek segítették elő. A hetykén kóborló, bárki ellen kiálló „puszta öklök mesterei” keltették fel a fokozott érdeklődést az ökölvívás iránt, és a heves párharcokban kialakult egy újszerű technika is: a test elleni küzdelem technikája. Kissé már túlhaladottá vált ekkor a vívás utazása, sőt, néhol, elsősorban Amerikában, kizárólagossá lett a kétkezes, akciókereső, erőszakos küzdelem. Az ütőerő nőtt, az ütésskála szélesedett – ember volt a talpán, aki helytállt. Így aztán néhány évtized elég volt ahhoz, hogy az edzéseken használt csikóbőrön kívül mérkőzéseken is kesztyűt húzzanak. Kezdetben nem volt megszabva a kesztyű mérete, sőt, a súlya sem, de így is új helyzetet teremtett. Immár a gyengébb csontozatú, kisebb ütőerejű, de gyors versenyző is eséllyel állhatott ki bármivel szemben, és ezt a folyamatot siettette a küzdő felek testsúlyának közelebb kerülése is. Míg a „Londoni szabályok” bevezetésével egy időben csak öt súlycsoportot állítottak fel (pehely-, könnyű-, váltó-, közép- és nehézsúlyt), addig a XX. század elején már hat-hét, sőt nyolc kategóriában folytak a mérkőzések, mert több helyen elismerték a papír-, a bantam- és a félnehézsúlyt is.
