Cukorbetegség a családban

Ahogy szerintem ma már nagyon sok család életvitelét változtatja meg a betegség, úgy a Mi családunk életét is teljesen megváltoztatta, sajnos. Az egész dolog kb. 5 éve kezdődött. A páromnak fájni kezdett a lába, először csak naponta egyszer-kétszer, később már szinte egyfolytában. Mivel nem egy tipikus orvoshoz járó, és nem kifejezetten táppénzre utazó típus, így a fenti tüneteket helyileg próbáltuk „kezelni” kb. 1 évig. Rengeteg kenőcsöt, krémet és egyéb – más betegségekre – valóban kiváló szert vásároltam, kenegetettem, masszíroztam minden este a lábát, de ahelyett, hogy javult volna, csak romlott az állapota. Azért időközben kétszer elment orvoshoz, ahol mindkét esetben annyi volt az orvos részéről a reakció, hogy keressen olyan munkahelyet, ahol nem kell egész nap „mászkálni”, illetve „le kéne fogyni”. Ennyivel le is volt „rendezve” a dolog, de sajnos a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy párom középső lábujja koromfekete (teljesen elhalt, mumifikálódott szinte), de ennek semmilyen jelét előtte nem tapasztaltuk, valamint nem tud a beteg (bal) lábára lépni a fájdalomtól. Eljutott a sebészetig, ahol kapott beutalót érsebészeti rendelésre. Az érsebészeten azonnal befektették a kórházba, ami addigi iszonyatos trauma volt a páromnak, mert 36 éve voltunk akkor már együtt, de mint írtam is már, mivel nem tipikus orvoshoz járó beteg, a kórház szinte elképzelhetetlen volt számára. Nem titok igencsak összevesztünk, mert az istennek sem akart befeküdni, mondván meg lehet műteni reggel és este már jöhet is haza. Végül győzött az orvosi ráhatás, így bent maradt a kórházba. Az első sokk a vérvételt követően érte, mert a vércukorszintje 28 volt, szemben a normál 5-6 közötti értékkel. Azt az orvosok sem értették, hogy semmi egyéb tünet nem utalt előzőleg arra, hogy magas vércukorszintje lenne. Nem ivott többet, mint máskor, nem panaszkodott szájszárazságra, nem fogyott egy dekát sem, nemhogy látványosan és a látása sem romlott ezidáig. Beállították előbb inzulinra a műtét miatt, mert az elhalt lábujját időközben leoperálták. A műtét jól sikerült, viszont a seb nemhogy nem gyógyult, hanem napról-napra csúnyább lett. Közben csináltak érfestést is, sajnos annak az eredménye lehangoló lett, alig látható érműködés csak a bokatájékon volt tapasztalható. Pár nap múlva csináltak egy teljes érátültetést a bal lábában, hátha sikerül a lábfejét is megmenteni a páromnak. Sajnos nem sikerült. Ekkor átkerült egy másik osztályra, ahol kiderült, hogy nem tudják megmenteni a lábfejét, de lehet, hogy a lábát sem. Sajnos az orvosoknak lett igazuk és egészen combközépig kellett csonkolni a lábát. A sok műtét és szerencsés gyógyulás után az inzulinról tablettákra állították át, mert az inzulin nagyon heves reakciókat váltott ki, így hosszabb távon nem jelentett megoldást. Tehát az én egészséges párom szinte egyik pillanatról a másikra kerekesszékes rokkant lett, amivel együtt járt sok dolognak a megváltoztatása a lakásban. A fent leírt esetet azért osztom meg Önökkel, mert sajnos nagyon nehezen ismerhető fel a betegség, a kezdeti tünetek sem mindenkinél jelentkeznek hasonlóan és szerencsére a végkifejlet sem minden esetben ilyen tragikus. Bár a párom teljes életet él, ugyanúgy mos, főz, vasal, takarít (kicsit lassabban és nehezebben ugyan, mint előtte), de hagyom, hogy csinálja, ablakot pucol, vásárol (ezt is egy kicsit másképp). Tehát nagyon rosszindulatú betegséggel állunk szemben és a korai felismerés itt is nagyon-nagyon sokat számít.