LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A szonett – ellentétben a diákok hiedelmeivel – nem egy műfaj, hanem a középkortól kezdve az európai költészet egyik legkedveltebb, egyszersmind egyik legnehezebb versformája. Szicíliából származik: az ottani udvari költészetben bukkant föl először a XIII. század táján; onnan terjedt el és vált népszerűvé Itáliában, Franciaországban, sőt Angliában is. A XV-XVI. században már komoly múltja és virágzó divatja volt szerte Európában.
De mitől is oly költőpróbáló és nehéz versforma a szonett? Alapvetően a szigorú szabályai, több szempontú kötöttsége miatt. Először is: a sorokat rímes-időmértékes (tehát nyugat-európai) verslábak alkotják, de nem akármelyik, hanem az egy rövid és egy hosszú szótagból álló, emelkedő, „szökellő”, már az ókorban is népszerű versláb: a jambus (ti-tá, jele: u –). Azonban egy sorban nem lehet akárhány jambus: eredetileg csak öt (10 szótag), öt és fél (11 szótag), esetleg hat (12 szótag). Ezeket ötös, hatodfeles és hatos jambusnak is nevezik. Egy szonettben a lehetséges sorok száma is kötött: tizennégy. Sem több, sem kevesebb.
A szonettírás további nehézsége az, hogy mivel rímes-időmértékes versforma, sejthető, hogy nem csak a versláb, a szótagszám, a sorok száma kötött benne, hanem a sorvégi rímek is szigorúan szabályozottak. Így is van. A szonettnek – ahogy általában a klasszikus versformáknak – kötött rímképlete volt, van. Eredetileg csak az abab abab cdc dcd, vagy az abba abba cdc dcd rímképlet volt elfogadott, később viszont a költők engedményeket tettek maguknak és egymásnak, így más képletek is előfordulhattak a szonett hosszú története során.
Ha a költő – több szonettet összekapcsolva – hosszabb költeményt alkotott, akkor szonettciklus keletkezett. Létezik azonban a szonettek összekapcsolásának egy rafináltabb, valóban nagyon bonyolult módja, mely nemcsak a költő tehetségét, hanem mesterségbeli tudását is alaposan próbára teszi. Ennek a versépítménynek a neve: szonettkoszorú.
