LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Egy-két éves gyerekeknél az ún. animisztikus gondolkodásig jut el a gyerek, ami azt mutatja, hogy a tárgyakat, égitesteket vagy az időjárási jelenséget valahogy úgy érzékeli, miként mi a személyeket. Minél kisebb a gyerek, annál inkább egységben érzi magát a környezetével, annál kevésbé rendelkezik éntudattal, és bármit, amit fenyegetőnek gondol, azonnal saját magára vonatkoztatja. A kisbabák, akik még nem képesek gondolatok megfogalmazására, az erős hangoktól, fényektől, széltől is összerezzennek. Azok a gyerekek akik már tudnak beszélni ez utóbbi „veszélyt” úgy fogalmazza meg magában, hogy attól tart, magával ragadja az erős légáramlás. A bontakozó értelmű gyerek, miután megérti, hogy a fürdőkádból a lefolyón át tűnt el a víz, egy nap rettegni kezd, hogy a vízzel együtt ő maga is eltűnik a lyukban. Ez a felnőtt számára teljesen irreális, minden valóságalapot mellőző fikció. A kétéves gyerek nézőpontjából, az ő gondolkodásmódja szerint viszont logikus a következtetés: ami a víz lefolyása kapcsán elegendő magyarázat, az ok lehet az ő „eltűnéséhez” is.
További jellegzetessége ennek az életkornak, hogy a gyermek nem képes előre gondolkozni, elképzelni a jövőt. Ezért azt hiszi, hogy ami bekövetkezett, az visszafordíthatatlan. Ha bármilyen kellemetlenség, félelemre okot adó változás történik vele, ezt örök érvényűnek hiszi, és ennek megfelelő mértékű a rajta elhatalmasodott félelem vagy akár rettegés. Ha a kisgyerek beteg, hiába vigasztaljuk azzal, hogy hamarosan jobban lesz. Ha a szülők vagy a kedvenc játékszer egyszer csak eltűnik a szeme elől, ezt végérvényes elválásnak vagy elválasztásnak éli meg. Ennek a kisgyerekkori tulajdonságnak a következménye az, hogy a halált, még ha egy közeli személy elvesztéséről van szó, sem éli meg „komolyabb” dolognak, mint a mama pár napos elutazását. A gyerek ugyanis nem tud különbséget tenni aközött, hogy valaki most nem áll a rendelkezésére, vagy soha többet nem tér vissza.
