A Fegyverszünet

A vesztett háború árát a Monarchia számos örököse közül a demokratikus német-ausztriai államnak és Magyarországnak kellett megfizetnie. A Monarchia számára a háború végét jelentő november 3-i fegyverszüneti egyezmény nem tartalmazta Magyarország akkori határainak megváltoztatását. A határaikkal elégedetlen utódállamok azonban megkezdték a történelmi Magyarország területeinek elfoglalását. Az antant hozzájárulásával november 5-én a szerb hadsereg bevonult a Szerémségbe és a Bácskába, november 8-án pedig az első cseh alakulatok Nagyszombatnál és Trencsén térségében átlépték a magyar határt.
A magyar kormány legsürgősebb feladata a fegyverszünet megkötése volt az antanttal. Az antanthatalmak keleti hadseregének a főparancsnoka, Franchet d’Esperey tábornok Belgrádban fogadta a Károlyi vezette magyar küldöttséget. A tábornok közölte, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni Erdély déli részét, a Bánátot, a Bácskát és Baranya megye déli részét. Ezen túlmenően előírta a hadsereg leszerelését és az antantcsapatoknak az ország területén való szükség szerinti átengedését. A belgrádi konvenciót november 13-án írta alá a magyar kormány képviselője, miután a szerb csapatok már elfoglalták Szabadkát, a csehek megkezdték az általuk követelt, csaknem húsz felvidéki vármegye elfoglalását.
„Külpolitikánkat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson…
Amerikára az a feladat vár, hogy átgyúrja egész Európát, kiirtsa belőle a reváns gondolatát, s olyan békét teremtsen, mely nem hagyja egyetlen nép lelkében sem a keserűség fullánkját. Meg fogja csinálni a népek szövetségét.”
(Károlyi Mihály)