LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Róma teljes vízkészletét csatornákon és csöveken szállították a környező hegyek forrásaiból, tavaiból és folyóiból mintegy 420 km-en át.
A vizet nem lehetett „elzárni”: elfolyt a vízelvezető csatornákba. De egyik-másik villában hengeres csőből álló csapot szereltek fel, amely keresztben helyezkedett el a vízvezeték csövén.
A víz útját a vezetékekben a gravitáció határozta meg, ezért az építőknek követniük kellett a táj domborzati viszonyait, hogy a víz egyenletesen folyón lefelé. A vízvezetéket téglából vagy kőből építették, belül pedig vízálló agyaggal bélelték. A vizet szállító vájat átlagosan 900 mm széles és 1800 mm mély volt. Volt, ami víz alatt húzódott, ezekhez körülbelül 70méterenként légaknákat építettek, hogy megakadályozzák a légbuborékok képződését.
Aquincumot a budai hegyoldal forrásait szállító vezeték, illetve a ma is Római-fürdőnek nevezett területen faladó termálvizű forrásoktól kiépített, mintegy 5 km hosszú „aquaeductus” látta el vízzel.
A rómaiak által épített közfürdők minden idők közfürdői közül a legkiválóbbak voltak. Az i.e. 2. századból való, és közadakozásból vagy üzleti célból épült fel.
Később több császár építettet közfürdőket. A fürdőket a padló alatti kemencékkel „hypocaustum”-al fűtötték, amelyekben gőz és forró levegő keringett. A fürdőknek három fő részük volt, a hideg vizű terem, a langyos vizű, és a forró vizű. Szokás volt, hogy a fürdőzök olajjal meggyúratták magukat, majd tornáztak, vagy labdajátékokkal szórakoztak, mielőtt beléptek volna a forró fürdőbe. Ezután mentek a gőzbe, ahol az olajat és az izzadságot fémvakaróval dörzsölték le magukról, majd beugrottak a hideg vizű medencébe.
