1913-ban, az utolsó békeévben az Osztrák-Magyar Monarchia pénzneme, a korona Európa legeló7celóbb valutái közé számított, magasabb volt az árfolyama a svájci frankénál. Tíz év múlva, 1923 végén egy százkoronás bankjegy értékét már a svájci fillérnek, a centimes-nak is csak töredékében lehetett kifejezni. Magyarország lakossága megismerte az inflációt.
Az értékálló pénz megteremtésére a Bethlen-kormány külföldi kölcsönt kívánt szerezni, mert úgy vélte, ily módon megindíthatja a tőkebehozatalt és növelheti a győztes hatalmak gazdasági érdekeltségét az ország talpraállításában. Magyarországnak végül a Népszövetség közvetítésével és ellenőrzési jogával 1924-ben 250 millió aranykorona értékben folyósított hitelt több európai ország. A feltételek azonban a szokásosnál jóval kedvezőtlenebbek voltak. Az új pénznemet, a pengőt 1927. január 21-től vezették be. A népszövetségi kölcsönügylet elősegítette az ország befogadását a háború utáni Európába. Lehetővé vált a háború előtti adósságok törlesztése, pénzügyi tartalékok képzése, újabb hitelek felvétele, az életszínvonal közvetlen emelését célzó intézkedések, valamint kommunális és infrastrukturális jellegű beruházások megvalósítása.
A Magyar külpolitika a huszas években
A rendszer külpolitikai törekvései és lehetőségei sajátos kettősséget eredményeztek. Létét, fennmaradását nagymértékben a nyugati hatalmaknak köszönhette, ezek határozták meg a huszas évek nemzetközi politikai légkörét. Viszont tőlük várhatta legkevésbé, hogy támogassák a békeszerződés megváltoztatására irányuló törekvését. Ebben a tekintetben potenciális partnerei a legyőzöttek, mindenekelőtt Németország lehettek. Németország azonban a huszas években gazdasági és katonai erejének összeomlása miatt nem jöhetett szóba szövetségesként. A kisantant-államok és Magyarország között létrejöttek ugyan kereskedelmi szerződések, de bármiféle komolyabb együttműködést kizárt a közöttük feszülő politikai és nemzeti ellentét. A magyar külpolitika egyik fő törekvése a kisantant bomlasztása lett.