LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Egyre több, a húszas évei elején lévő férfi és nő szenved a korai kapuzárási pániktól.
Noha ez a jelenség jóval később kellene, hogy jelentkezzen, felgyorsult világunkban egyre gyakoribbá vált.
Mindent azonnal szeretnénk.
Diplomát,szakmát, munkát, házat, fajkutyát, gyerekeket…
De közben elfelejtünk egy dolgot: ÉLNI.
Beleesünk abba a hibába, hogy amint megtaláljuk a Párunkat, már túlságosan kötődünk Hozzá, eljegyzést, összeköltözést, közös öregkort tervezünk, és mindehhez olyan görcsösen ragaszkodunk, hogy ez kihat a kapcsolatra is.
Ha valami nem a terveink/álmaink szerint alakul, azonnal magunkat hibáztatjuk, és elindulunk lefelé a lejtőn…
Mindig, mindent a saját számlánkra írunk, és észre se vesszük, mennyire megkeserítjük ezzel Párunk életét.
Akaratunkon – és tudtunkon – kívül is leszívjuk fölös energiáit.
Huszon évesen már azon kapjuk magunkat, hogy „kiégésről” beszélünk.
Leírjuk magunkat, ezzel is mérhetetlen fájdalmat okozva Életünk Párjának.
Sajnos hiába ismerjük fel a probléma forrását, nagyon nehéz bármit is tenni annak érdekében, hogy megállítsuk.
Mivel átestünk a ló túloldalára, valóban mindig, mindenért magunkat okoljuk.
És ugye, mint tudjuk, akinek rossz az önbecsülése, az nem bízik Önmagában annyira, hogy érdemben bármit is tehessen annak érdekében, hogy helyreálljon az egyensúly.
Úgy véljük, ha nem jegyezzük el azonnal Párunkat, ha nem költözünk rögvest össze, stb, akkor „lemaradunk” mindenről.
Türelmetlenné, már-már mániákussá válunk.
Ahhoz, hogy ezt megelőzzük, vagy érdemben kezelni, orvosolni tudjuk, vegyünk egy mély levegőt, és elsősorban kérjünk elnézést Párunktól, majd fogadjuk el a felajánlott segítségét…
Érdekes gondolat! :)
Nem gondolod, hogy ez inkább egyfajta nagyravágyás? Én is folyamatosan emelem a magamnak felállított lécet! :) Fejlődés, lépcsők…
Szia, valóban, bizonyos szinten az.
Viszont tényleg nagyon könnyű beleesni abba a csapdába (és most itt a cikk tartalmára gondolok), hogy túlságosan törvényszerűnek látunk dolgokat, és minden lehetőségre úgy tekintünk, mint az egyetlen, végső esélyre.
Szerintem ez nem biztos, hogy kapuzárási pánik, inkább a „nekem-mindent-lehet”-érzés. Régen mi volt? Házasság után jöhetett csak az összeköltözés (na meg a gyerek), és nem volt olyan egyszerű kilépni egy kapcsolatból, mint ma, tehát sokan nem is akartak. Ma viszont nagyon szabad életet élünk, kapcsolatból ki, kapcsolatba be, két hét után összeköltözés, havonta új „Nagy Ő”. Kitomboljuk magunkat nagyanyáink helyett is :)
Attól tartok, félre értetted a cikket, és ez esetben elnézéseteket kell, hogy kérjem, mivel épp az ellenkezőjéről szólna…
Épp arról, hogy nem érzed „biztonságban” magad mindaddig, amíg valamilyen látványos módon is összekötöd magad a Másik féllel…
A „nekem mindent szabad” elvű emberek a legkevésbé sem arra vágynak, hogy fix, stabil kapcsolatban éljenek.
Aki úgy vélekedik Önmagáról, hogy neki mindent szabad, az nem figyelmes, hanem önző, ezáltal képtelen stabil, erős hátteret nyújtani bárki más számára.