A kungfu szó jelentése az alábbi módon írható körül: a kungfu kemény munka és jelentős tanulással töltött idő árán megszerzett tudás, jártasság, mely célját tekintve nemes, építő jellegű.
A kínai harcművészetek írásos emlékei a több mint 4000 évesek. Eredetük önvédelmre, a vadászati tevékenységekre és a katonai képzésére vezethető vissza. A pusztakezes harc és a fegyveres harc a kínai katonák képzésének része volt. Később a kínai harcművészetek különböző filozófiai irányzatokat és ideákat olvasztottak magukba, és az eredeti önvédelmi rendszerek egészségvédelmi és önművelési gyakorlatokká fejlődtek.
Napjainkra a kungfut a kínai harcművészetekkel azonosítják. Ezeknél többet jelent azonban: valami féle alkotó célú művészetet, melynek része lehet többek között a harcművészet, a festészet, a vívás, a sakk, vagy akár a költészet mint „szellemi” kungfu.
A kungfunak sok stílusa, irányzata és iskolája létezik. Két fő csoportba oszthatóak, ezek az úgynevezett külső és belső stílusok, vagy más nézőpont szerint a Wudang és a Saolin kolostorokból származtatott stílusok. Ezek tovább bonthatóak a Saolin két fő iránya szerint az északi és déli stílusokra. Az északinak nevezett stílusok a magas állásokról, a dinamikusabb (néha akrobatikusabb) ismerhetők fel, míg a déli stílusokra a mélyebb állások és az alacsonyabb rúgások, statikus küzdőtechnikák a jellemző.
A kungfu külső és belső csoportosítása szerinti külső stílusok először nagyobb hangsúlyt fektetnek a fizikai felkészítésre és csak később ismertetik meg a tanulót a stílus spirituális részével. A belső iskolák a meditációra és a belső energia, a csí fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. A Saolin-alapú iskolák elsősorban buddhista nézeteket vallanak míg a Wudang iskolái a taoizmus tanításaira.