LifePress Életmód magazin
A meditáció nem menekülés a világ elől; nem elszigetelő, bezárkózó tevékenység, hanem sokkal inkább a világnak és lehetséges útjainak a megértése. A világ olyan keveset kínál, ételt, ruhát, menedéket és gyönyört, ami nagy szomorúsággal jár.
A meditáció elvonul ettől a világtól; tökéletesen kívülállónak kell lennünk. Akkor a világnak jelentése van, és a menny meg a föld szépsége állandó. Akkor a szeretet nem gyönyör. Ebből a forrásból olyan cselekedet fakad, amely nem a feszültségnek, ellentmondásnak, az ön-beteljesítés keresésének vagy a hatalom gőgjének a következménye.
A szoba a kertre nézett, és harminc-negyven lábnyira lent szélesen elterülő folyó volt, egyeseknek szent folyó, másoknak azonban gyönyörű víztükör, amely kitárult az égre és a reggel ragyogására. Mindig látható volt a túlsó part a faluval és a szétterülő fákkal meg a nemrég elvetett őszi búzával. A szobából látszott a hajnalcsillag, a lágyan a fák fölé emelkedő nap; és a folyó a nap aranyló ösvényévé változott.
Éjszakánként a szoba nagyon sötét volt, a tágas ablakon benézett az egész déli égbolt, és egy éjszaka – nagy szárnycsattogtatással – berepült a szobába egy madár. Villanyt gyújtva és az ágyból kibújva megpillantotta a madarat az ágy alatt. Bagoly volt. Úgy másfél láb magas, rendkívül nagy, tágra nyílt szeme és ijesztő csőre volt. Egészen közelről, pár lábnyi távolságról bámulták egymást az állat és az ember. A bagolyt megrémítette a fény és az ember közelsége. Sokáig nézték egymást rezzenéstelen szemmel, és a madár mit sem veszített nagyszerűségéből és ádáz méltóságából. Látni lehetett kegyetlen karmait, csillogó tollait, és szorosan a testéhez simuló szárnyát. Az embernek kedve támadt megérinteni, megsimogatni, de a madár ezt nem tűrte volna el. Így hát kisvártatva kialudt a fény, és egy ideig csend volt a szobában. Hamarosan szárnycsattogás hallatszott – az ember az arcán érezte a légmozgást -, és a bagoly kiröpült az ablakon. Soha nem jött vissza.
Nagyon öreg templom volt; azt mondták, háromezer évnél is régibb lehet, de hát tudjuk, hogy az emberek szeretnek túlozni. Régi volt, az biztos; eredetileg buddhista templomnak épült, aztán úgy hét évszázaddal ezelőtt hindu templom lett belőle, és Buddha helyére hindu szobrot tettek. Nagyon sötét volt, és különös atmoszféra uralkodott odabent. Gyönyörűen kifaragott oszlopcsarnokok, hosszú folyosók, denevér- és tömjénszag.
Az istentisztelet résztvevői szállingóztak befelé, frissen fürödve, összekulcsolt kézzel, körbesétáltak a folyosókon, és mindannyiszor leborultak a földre, amikor elhaladtak a szobor előtt, amelyet élénk színű selymekbe öltöztettek. A pap a legbelső szentélyben kántált, és jó volt hallgatni szép szanszkrit kiejtését. Nem sietett, és a szavak könnyedén és tetszetősen terjedtek szét a templom mélyéről. Gyerekek voltak ott, idős asszonyok, fiatal férfiak. A hivatalos emberek félretették európai nadrágjukat, kabátjukat, ágyékkendőt vettek fel, és összekulcsolt kézzel, csupasz vállal, nagy áhítatban ültek vagy álltak ott.
És volt egy vízzel teli medence – szent tó -, sok lépcsőfok vezetett le hozzá, és sziklából kifaragott oszlopok övezték. Bejöttél a templomba a poros útról, a zajból, az éles, tűző napfényről, és odabent árnyék volt, sötét és békesség. Nem égtek gyertyák, nem voltak térdelő emberek, csak azok, akik ott zarándokoltak a szentély körül, ajkuk némán mormolt valamilyen imát.
Egy férfi látogatott meg minket aznap délután. Azt mondta, hogy hisz a Védantában. Nagyon jól beszélt angolul, mert egyetemet végzett, és ragyogó, éles elméjű ember volt. Jogászként rengeteg pénzt keresett, és átható tekintetével tűnődve és kissé gondterhelten méregette a másikat. Olyan benyomást tett, mint aki sokat olvasott, többek között nyugati teológiai műveket is. Középkorú férfi volt, elég sovány és magas, a sok pert nyert jogász méltósága áradt belőle.
Azt mondta: – Hallottam, hogy mit beszél, és amit mond, az színtiszta Védanta, korszerűsítve van ugyan, de az ősi tradícióból származik. – Megkérdeztük, mit ért Védantán. Azt felelte: – Uram, mi abból indulunk ki, hogy egyedül Brahmnan az, aki a világot és annak illúzióját teremti, és az Átman – amely megvan minden emberben – ettől a Brahmantól származik. Az embernek fel kell eszmélnie a pluralitásból és a látható világhoz kötődő mindennapi tudatából, pontosan úgy, ahogyan az álomból ébred fel. Ahogyan ez az álmodó megteremti álma teljességét, ugyanúgy az egyéni tudat megteremti a szemmel látható világ és a többi ember teljességét. Ön, uram, nem mondja ki mindezt, de bizonyosan így gondolja, mert ebben az országban született és nevelkedett, és bár élete legnagyobb részét külföldön töltötte, részese ennek az ősi tradíciónak. Önt India formálta, akár tetszik, akár nem; ön India szülötte, indiai az elméje. A taglejtései, szoborszerű nyugalma, amikor beszél, maga a külseje is része ennek az ősi örökségnek. A tanítása kétségkívül folytatása annak, amit ősei időtlen idők óta tanítanak.
Tegyük most félre azt a kérdést, hogy a beszélő indiai-e, aki ebben a tradícióban nevelkedett, ebben a kultúrában formálódott, és hogy vajon ő maga-e az ősi tanítás összegzése. Először is nem indiai, vagyis nem tartozik ehhez a nemzethez, sem a brahminok közösségéhez, bár abba született bele. Elutasítja azt a tradíciót, amelyet neki tulajdonítanak. Tagadja, hogy a tanítása az ősi tanítások folytatása volna. Nem olvasta sem India, sem a Nyugat egyetlen szent könyvét sem, mert nincsen rájuk szüksége annak, aki tudván tudja, hogy mi az, ami a világban van – tudja, hogyan viselkednek az emberek a maguk örökösen új elméleteivel, amelyek két- vagy ötezer éve folyó propagálásuk nyomán, tradícióvá válás, igazsággá, kinyilatkoztatássá.
Az ilyen ember számára, aki egyáltalán nem hajlandó elfogadni a szót, a szimbólumot és azt, amit feltételez, az igazság nem lehet hallomásból tudott dolog. Ha hallgatta őt, uram, a kezdet kezdetétől fogva azt mondta, hogy a tekintélyek elfogadása maga az igazság tagadása, és azt állította, hogy kívül kell állnunk mindenféle kultúrán, tradíción és a társadalom erkölcsén. Ha odafigyelt, nem mondhatja azt, hogy ez az ember az indiai, vagy hogy az ősi tradíciót fordítja modern nyelvre. Ez az ember mindenestül tagadja a múltat, annak tanítóit, értelmezőit, elméleteit és szabályait.
Az igazság soha nem a múltban van. A múlt igazsága az emlékezet hamuja; az emlékezet időhöz kötött, és a tegnap holt hamvában nincs igazság. Az igazság élő dolog, nem az idő tartományában található.