A meditáció mindig új. Nem érintkezik a múlttal, mert nincs folyamatossága. Az „új” szó nem adja vissza jól, hogy miféle frissesség ez, ami idáig nem volt. Olyasmi, mint a kialudt, majd újragyújtott gyertya fénye. Az új fény nem a régi, jóllehet a gyertya ugyanaz. A meditációnak csak akkor van folyamatossága, ha a gondolat kiszínezi, formát és célt ad neki. A meditáció gondolat adta célja és értelme időhöz kötött rabsággá válik. A gondolat által meg nem érintett meditációnak viszont megvan a saját mozgása, ami nem időbeli. Az idő magában foglalja a régit és az újat, a tegnaptól a holnap felé tartó mozgást. De a meditáció mindenestül másfajta virágzás. Nem a tegnapi tapasztalat folyománya, ennélfogva nincsenek időbeli gyökerei. Olyan folyamatossága van, amely nem időbeli. A „folyamatosság” szó a meditációban félrevezető, mert ami tegnap volt, az nem következik be ma. A mai meditáció a jóság szépségének új ébredése, új virágzása.
Üljön le néha valamelyik folyó partjára, és bámuljon bele a vízbe. Ne engedje, hogy a víz mozgása, a fény, az áramlás tisztasága és mélysége hipnotizálja. A gondolkodás bárminemű mozgása nélkül nézze. A csend ott van ön körül, önben magában, a folyóban és azokban a fák-ban, amelyek a teljes nyugalomban vannak. Nem viheti haza, nem tarthatja meg az elméjében vagy a kezében, nem hiheti azt, hogy valami különleges állapotba jutott. Ha igen, akkor az nem csend; akkor az csupán emlék, képzelgés, romantikus menekülés az élet mindennapos zaja elől.
A csend következtében van minden. A zene, amelyet ma reggel hallott, a csendből hatolt el önhöz, azért hallotta, mert elcsendesedett, és a zene a csendben túlhullámzott önön.
Címkékellazulás gondolat meditáció menekülés
Ezt mindenképpen olvasd el!
A meditáció nem imádság
A meditáló elme csöndes. Ez nem olyan csend, amilyet a gondolkodás elképzel; nem a békés …