LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Sigmund Freud úgy vélte, hogy a pszichikum csatatér, ahol az ösztönén (id – Es), a tudatos én (ego – Ich) és a felettes én (superego – Uberich) örökös küzdelmet folytat egymással. Az id az „állat”, vagyis a gyönyörelv szerepét tölti be; a szuperego a lelkiismeretnek felel meg, s az ego közvetít a kettő között, miközben a külső valósággal törődik. A csata túlnyomórészt a tudatosság szintje alatt dúl, s a konfliktusok zöme a korai gyerekkorban gyökeredzik. Ebből a teóriából alakult ki a pszichoterápia prototípusa: a Freud-féle pszichoanalízis. A páciens, hogy megszabaduljon az elfogadhatatlan késztetésektől (például dühtől, kéjvágytól); elfojtja azokat – vélekedett Freud. Ám ezek a késztetések a tudattalanban fennmaradnak, és nyugtalanságot, bűntudati depressziói idézhetnek elő. A pszichoanalízis azáltal hoz megkönnyebbülést, hogy feltárja az elfojtott késztetéseket, s így a valóságnak jobban megfelelő egyensúly jön létre az id, az ego és a szuperego között. A szorongások ily módon kezelhetőkké válnak. Mindezt csak hosszadalmas, gyakran gyötrelmes munkával lehet elérni – állapította meg Freud. Végül is a betegek egy egész életet szánlak az elfogadhatatlan gondolatoknak a tudattalanjukba való eltemetésére, így nem várhaló, hogy könnyen kiássák azokat onnan.
Mi történik az analízis során?
A klasszikus, freudi pszichoanalízis olyan környezetben zajlik, ahol a páciens elengedheti magát. A falak díszítése és a világítás is visszafogott. A beteg egy heverőre fekszik. A pszichoanalízis vezetője úgy helyezkedik el, hogy a vizsgált személy látókörén kívül essen.
A pszichoanalitikus arra kéri a pácienst, engedje szabadon áradni gondolatait, és mondjon el mindent, ami eszébe jut. A rendszerint 50 perces foglalkozás alatt a beteg reményeiről, félelmeiről, álmairól, kapcsolatairól, egyszóval mind léről beszél. A pszichoanalitikus nem kezdeményez beszélgetést, bár olykor-olykor közbevet egy rövid kérdést vagy megjegyzést. Nagy figyelmet fordít a páciens szavainak rejtett tartalmára is.
Freud úgy vélte, hogy az analízis előrehaladtával kialakul az a jelenség, amit indulatáttételnek nevezett. A beteg gyakran úgy beszél, mintha saját szülőjéhez beszélne, miközben szükségét érzi, hogy megnyerje a terapeuta tetszését, vagy épp fájdalmat okozzon neki. Ebben a stádiumban a páciens feleleveníti gyermekkori konfliktusait.
Az ideális freudi páciens van olyan beteg, hogy szüksége legyen az analízisre, de van olyan jól, hogy azt el tudja viselni. A klasszikus pszichoanalízis heti négy vagy öt 50 perces foglalkozást jelent, 5 éven vagy még hosszabb időn át.
