LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Kisgyermekkorunktól kezdve módszeresen leszoktattak bennünket a teljes őszinteségről. Kikaptunk, ha megmondtuk, hogy azért nem szeretünk a nagynénihez járni, mert nála büdös van, és el kellett titkolnunk minden olyan tevékenységünket, amit az értetlen felnőttek „rosszaságként” minősítettek volna. Megmondták ugyan, hogy hazudni nem szabad, de jutalmazták is apró hazugságainkat. Lassanként belénk idegződött, hogy nem úgy kell viselkedni, ahogyan szeretnénk, hanem ahogyan elvárják tőlünk. Kisgyermekkorunktól kezdve azt tanultuk, hogy a látszat fontosabb, mint a valóság, hogy a ránk kirótt szerepet – akár tetszik, akár nem el kell játszani. S mi feltettük az álarcot és igyekeztünk azonosulni a szereppel. A végén úgy belejöttünk, hogy talán már nem is tudnánk álarc nélkül járni.
Csoda-e, hogy még akkor is nehezen tudunk őszintén megnyilatkozni, amikor szeretnénk? Vannak helyzetek és kapcsolatok, amikor nemcsak lehetne, hanem alapvető érdekünk lenne a
nyíltság, az önfeltárás. Ha azt akarjuk, hogy társunk jobban megértsen, gondoskodnunk kell arról, hogy érthetőek legyünk, hogy valódi önmagunkat mutassuk meg. Éspedig ne csak egyes meghitt pillanatokban-percekben, hanem általában. Az önmegmutatás képessége mindenkiben ott szunnyad, csak néha le kell ásni érte, áttörve a felvett szerepek felszíni rétegeit.
Ez az áttörés nagy lelki ellenállásba ütközhet annál, aki már bemerevedett bizonyos szerepekbe. Pedig, ha ezek a szerepek nem ránk szabottak, akkor fékezik szabad kibontakozásunkat, és csak erőlködve tarthatók fenn.
