Mikor kóros a szerencsejáték?

A kockázatvállalásra való hajlam egészséges kifejeződése a gyarapodásra, probléma megoldásra, önmagunk és mások segítésére irányuló természetes igényünknek. Vizsgálatok szerint a hazardírozást kerülőkhöz hasonlóan jó az alkalmazkodó-képességük azoknak is, akik a szerencsejátékot rendszeresen, de nem beteges szenvedéllyel űzik.
A betegesen szenvedélyes szerencsejátékost a kockázat keresése hajtja; hasonlít ez az alkohol hajszolásához. A hazardőr számára másodlagos, hogy nyer-e vagy veszít. Egyikük ezt így fejezte ki: „Nincs bennem élet, csak amikor játszhatom.”
Hogyan ismerhetjük fel a szenvedélybeteg játékost?
A pszichológusok a szerencsejátékhoz való kényszeres ragaszkodást az „ösztönbetegségek” kategóriájába sorolják, melyek fő tünetei a következők: 1. az illető képtelen arra, hogy az ösztönzésnek ellenálljon; 2. az ösztönzés halására kárt okoz önmagának és másoknak; 3. a cselekvést megelőzően növekvő feszültség lép fel benne: 4. a cselekvéssel egy időben kielégülést érez. A szenvedélybeteg szerencsejátékos nem szereti a kötelezettségeket. Érzelmi állapotát olykor a bűntudat határozza meg, de ez hiányozhat is belőle. Erős kötődést csak ritkán érez más emberek iránt, de szüksége van arra, hogy elismerjék és körülrajongják. A jelennek él. Nem érdekli, hogy mit veszít, bár első gondolata a nyerés utáni vágy, de amikor már a családját, a házát, az autóját és szinte mindenét elveszítette, akkor sem érzi, hogy miatta történt mindez. Kizárólag a szerencsét hibáztatja, hogy ha még egy kicsit tovább játszott volna, biztos, hogy megnyeri a főnyereményt!