LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A politika és kultúra világában egy konzervatív forradalom követi a világgazdasági átalakulást. A neoliberális közgazdaságtan, a „laissez faire” individualizmus előre törése említhető ennek legfontosabb részeként. A felvilágosodás óta fennálló nézetek visszaszorulását s ezzel egy időben felvilágosodás-ellenes intellektuális irányzatok előtérbe kerülését idézi elő a társadalomtudományokban.
Friedrich Hayek, Milton Friedman és a neoliberális iskola más egyéniségeit említhetjük az új irányzat követőiként. A 1970-es évek közepére tehetjük e tézisek kifejlődését. Támadták az állami tulajdon, állami beavatkozás, valamint az újraelosztó jóléti állam intézményeit. Meggyőződésük szerint csupán a privatizáció, a beavatkozás-mentes szabadpiac és a dereguláció lehet megoldás. Hayek nézetei szerint a piac szabadsága és az egyéni szabadság nélkülözhetetlen előfeltételei egymásnak. Híres műve az Út a szolgasághoz 1944-bejelent meg. Hayek a klasszikus liberális közgazdaságtan utolsó képviselőjének tűnt, az 1970-es évektől ismét divatba jött. Ezt mintegy fémjelezte 1974-es kitüntetése a Nobel-díjjal.
Friedman 1962-es munkája, a Kapitalizmus és szabadság című művében szintén támadta az állami beavatkozást és a piaci szabadság minden akadályoztatását. Az Egyesült Államok gazdasági útját a roosevelti New Deal politikájától kezdve, hibásnak tartotta. Az állami funkciók privatizálását követelte, s ettől hatékonyságnövelést és költségcsökkentést várt. Szerinte az önszabályozó piac lehet csak az alapja az emberi jólétnek is, s a szabad piac a legfőbb társadalmi problémákat önműködő módon megoldja. A pénzkibocsátás útján javasolta a piac harmóniáját befolyásolni. Elutasította a társadalmi szolidaritás eszméjét és a jóléti állam szociálpolitikáját. A jóléti intézmények kárára írta Anglia megtorpanását, a magas adózás eltörlését, s pusztán mindenkire egyenlő, 16 %-os, adó bevezetését ajánlotta. Fontos szerepet játszott a politikai folyamatok alakításában, mint Nixon elnök és a chilei diktátor Pinochet gazdasági tanácsadója. Ebben az is közre játszott, hogy a neoliberális közgazdasági ideológia könnyen megnyerte a nyugati társadalom többségét képviselő középosztályokat.
Az 1980-as évektől uralkodóvá vált ez a világnézet s egyben a Keynes-féle közgazdaságtan kudarcát jelentette, mivel az állami beavatkozás keynesi modellje az 1973 után fellépő válságon. Nem tudott segíteni.
A neoliberális győzelem másik fontos összetevő, hogy az Egyesült Államok, mely a neoliberális gazdaságpolitika középpontja volt, a 70-es évek krízisével rendkívül gyorsan megbirkózott. Bár ez annak is köszönhető hogy a világ leggazdagabb országai részéről aránylag könnyebb volt megbirkózni a strukturális válsággal, átváltani az új technikára, mint a szegényebb országoknak.
A háború után megvalósított, Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszert – mely szigorú szabályozáson alapult – Milton Friedman tanácsaira már Nixon elnök felszámolta 1971-ben. A szabályozások megszüntetésének következtében valóságos deregulációs verseny alakult ki a világban. Az úgynevezett Washington-konszenzus a neoliberális, önszabályozó rendszer bevezetését követelte meg minden gazdasági kapcsolat és pénzügyi támogatás feltételeként.
