LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
Európában csak a 12. századtól használnak iránytűt, ám az ókori hajósok már régen is jól tájékozottan a nyílt tengeren. A mai Libanon területén élt föníciaiak i.e. 5. században széles, ívelt orrú gályáikon már átmerészkedtek a Gibraltári-szoroson.
A régi polinézek támasztóúszós vitorlás csónakjaikon több ezer km-es tengeri utat tettek meg a Csendes-óceánon, és a Hawaii-szigetek, a Húsvét-sziget és Új-Zéland alkotta háromszögben, benépesítették az óceáni szigeteket.
A hajósok már ősidők óta ismerték a mérőónt, és segítségével jól tájékozódtak a parti vizek mentén. A mérőón hosszú zsinegre erősített fémnehezék, általában ólomból készült, és homorú talpára faggyút ragasztottak. A mérőónnal a tenger mélységét mérték, és a homokból, kavicsból vagy iszapból, melyet a faggyú felszedett, megállapíthatták, mi borítja a tenger fenekét. Ha a faggyú nem hozott fel semmit, akkor tudták, hogy sziklák felett hajóznak.
A nyílt tengeren nappal, tiszta időben, a hajósok a Nap járásához igazították a haladási irányát. Éjjel a csillagokat figyelték. Az ókori föníciaiakat a Kis-medve (kisgöncöl) csillagkép vezette: tudták, hogy mindig északon található.
Az ősi polinézeket s a csillagok állása segítette a tájékozódásban. Néha több hétre való élelemmel töltötték fel a 18 méter hosszú kenuikat a több, mint 3000 km-es útra. A különböző szigetek helyét abból tudták megállapítani, hogy felettük melyik csillag ált a zeniten. Az irányt úgy tartották, hogy olyan csillagot követtek, amelyik közel állt a látóhatárhoz. Ha már túl magasra emelkedett vagy éppenséggel eltűnt a szemük elöl, akkor helyette egy másik csillagot választottak, amelyik ugyanazon a helyen állt a horizonton.