LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A fájdalomról és a félelemről:
A legjobban a világon a fájdalomtól félünk. Ennél jobban talán csak a félelemtől.
Azt mondjuk a nőkre, hogy a „gyengébb nem”, pedig sokkal kitartóbbak, szívósabbak és erősebbek lelkiekben mint a férfiak.
A nők sokkal jobban tűrik a fájdalmat a férfiaknál.
Gondoljunk bele a terhesség 9 hónapjának lelki, pszichikai, fizikai megpróbáltatásaira és magára a szülésre. Mostanában már divat az „apukás” szülés. Nem a férfi szül, mégis sokkal jobban megviseli mint a nőt.
A baj az, hogy a női nem emancipációja szinte csak a karrierépítésben bontakozott ki, és ezzel egy időben nem fejlődött ki az a tudat, hogy a fájdalmakat és félelmeket is alárendeljük akaratunknak.
Saját magunk által állított korlátok közt élünk. „Én nő vagyok, ezt nem bírom!” „Én nő vagyok, ez nekem fáj!” „Én nő vagyok, nem tudom megvédeni magam!”
Ez nem igaz!
Gondoljunk arra, amikor a lakás átrendezése a feladat. Ekkor nem nehéz a bútor, nem fájdul meg a hátunk, nem ijedünk meg a más körülmények között lehetetlennek tűnő kihívásoktól.
Pontosan így van ez akkor is, amikor az utcán atrocitás ér valakit. Egy támadás esetén nagyon meg lehet ijedni. Ilyenkor látjuk magunkat véresen, tépetten, megerőszakoltan, kiraboltan, elesetten.
Igazából ettől ijedünk meg, és ijedtségünkben leblokkolva valóban áldozattá válunk.
Először is a fejünkben kell rendet teremteni! A magunk és a társadalom által állított korlátokat meg kell szüntetni!
Bízni kell önmagunkban, mert, ha belegondolunk képesek vagyunk mindenre.
Nem szabad félni a fájdalomtól, hiszen nap mint nap érnek fájdalmak, de nem is törődünk vele.
Miért lenne ez másképp egy váratlan támadás esetében?
Ha tisztába tettük magunkkal a fájdalom fogalmát, átnéztük életünket, megállapítottuk, hogy mennyi-mennyi fájdalmon estünk túl, és mégis itt vagyunk, már nem is fogunk félni a fizikai fájdalmaktól annyira.
Ne felejtsük el azonban, hogy a fizikai sérülés lényegesen hamarabb elmúlik, mint a lelki!
Gondoljunk csak bele: Egy fizikai értelemben vett fogyatékos (pl.: autóbalesetben lábát elvesztő személy) tud „teljes” életet élni, családot alapítani, dolgozni, sportolni, stb., de a pszichéjénél, lelkiekben sérült személy nem. Még a látszólag teljesen ép fizikai kondíció ellenére sem.
El kell döntenünk, hogy küzdünk, védekezünk, menekülünk, melyek során bizonyára sérüléseink keletkeznek, fájdalmaink lesznek, vagy pedig megadjuk magunkat a támadónak, remélve, hogy a fizikai fájdalmakat elkerülhetjük. Tudni kell, ha meg is adjuk magunkat, nem biztos, hogy megkegyelmeznek, nem biztos, hogy megússzuk fizikai sérülések nélkül.
Ami sokkal fontosabb, egész életünkben el fog kísérni, hogy nem tettünk semmit önmagunk megvédésére.
Lelki gyengének, gyávának fogjuk érezni magunkat, és ez az érzés egész életünkre rányomja bélyegét.
Környezetünk csak sajnálkozni fog rajtunk, és akit mindenki csak sajnál elveszti önbecsülését, és valóban csak sajnálatra méltó lesz.
A sajnálkozás által sokkal szánalmasabbnak érezzük magunkat. Sokkal fájdalmasabb, mélyebb, nehezebb lesz a lelki teher.
Igazából a fájdalomtól való félelmet magunkban kell tisztázni. Fel kell tudni mérni mi okoz nagyobb sérelmet az életünkben: a fizikai vagy a lelki sérülés?
Szerintem már mindenki tudja a választ.
A félelemről csak annyit, ha tisztában vagyunk a ránk váró megpróbáltatásokkal, félelmünk nagymértékben csökken. Elmúlni nem fog, de oly mértékben csökkenni képes, hogy higgadtak tudunk maradni, ezzel megteremtve a menekülés esélyét.
Igazából csak az ismeretlentől félünk, mert kétségbe ejtő, ha nem tudjuk mi lesz velünk, mi vár ránk.
Egy támadás során reálisan fel kell mérni a ránk leselkedő veszélyt, és bármilyen félelmetes is az, ha felismertük, félelmünk csökkenni fog!
