LifePress Életmód magazin
Ezeket is nézd:
A planetáris ködök a csillagok által ledobott, forró, világító burkok. Az objektumokat William Herschel 1785-ben nevezte el planetáris ködöknek, mert a 18. századi távcsövekben kicsiny, a bolygókra emlékeztető korongoknak látszottak. A világegyetem legmeghökkentőbb látványt nyújtó objektumai között szép számmal találunk planetáris ködöket, amelyekben a mágneses tér és a kettőscsillagok pálya menti mozgása furcsa és változatossá torzította a gáztömeget. A Hubble 5-köd a legszebb példa a pillangóra emlékeztető, vagyis bipoláris ködökre, amit a tölcsérbe kényszerített, táguló gáz hoz létre (kép). Alacsony sűrűségű gázból állnak, amelyet a kis tömegű csillag dobott le magáról élete vörös óriás szakaszában. Ezután a haldokló csillag forró magja által kibocsájtott ibolyántúli sugárzás felforrósította. A csillag életének ez a szakasza meglehetősen rövid. Végül a planetáris köd anyaga szétoszlik a csillagközi gázban, azt azokkal az elemekkel gazdagítva, amelyeket a ködöt szülő csillag állított elő. Ezen elemek közé tartozik a hidrogén mellett a nitrogén és az oxigén. Egykor a planetáris ködök emissziós színképében lévő oxigénvonalakat egy ismeret, nebuliumnak nevezett anyagnak tulajdonították. Később rájöttek, hogy az oxigén úgynevezett „tiltott” színképvonalairól van szó, amelyek a szokásos földi körülmények közt csak nagyon csekély valószínűséggel jöhetnek létre. A planetáris ködök központi csillagai az ismert legforróbb csillagok közé tartoznak. Ezek a fehér törpévé fejlődő vörös óriások összehúzódó magjai. Egyes planetáris ködök közepén már a csillagfejlődés eredményeképpen létrejövő fehér törpét sikerült megfigyelni.
