Az önuralom az önmegismerés szubjektív eljárása

Tagadni, hogy az önmegfigyelés az ember szellemi életének világába való behatolás legfontosabb eszköze, ez éppen olyan, mintha a csillagász megtagadná, hogy távcsövén keresztül vizsgálja a csillagos eget, mondván, hogy úgysem lehet bízni a megfigyelő szubjektív benyomásaiban. Ekkor azonban egyáltalán nem lenne szabad megbíznunk az emberi érzékszervek semmiféle tanúbizonyságában, hiszen a megismerés szubjektív tevékenység. Ha elfogadjuk az önmegfigyeléshez való negatív viszony logikáját, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az emberiség soha nem is tudhatott semmit a pszichikus jelenségek természetéről, és ezért soha nem lehetett képes a kommunikációra és megértésre.Bárhogy is viszonyuljunk az önmegfigyeléshez, ez mindenképpen nagy fontosságú ténye az ember szellemi életének. Csak a tudat ilyen kettős orientációjának alapján lehetséges, hogy az ember megismerje, ellenőrizze és – többé vagy kevésbé adekvát módon – értékelje önmagát, aminek hatalmas jelentősége van az önnevelés és önszabályozás szempontjából.Az önuralom az önmegismerés szubjektív eljárása, de objektív szükségszerűséggel megy végbe. Nem véletlen, törvényszerű állapota ez a sajátlagosan emberi pszichikumnak; az ember éppúgy nem képes arra, hogy ne figyelje meg önmagát, mint ahogy nem tud nem gondolkodni.Az önmegfigyelés az ember tudatos életének társadalmilag kialakított attributuma, amely az egyénnel szembeni szociális követelményrendszernek a kontextusában, s ezért egyben az egyén önmagával szembeni követelményeinek kontextusában létezik. Ha az ember nem kísérné állandóan figyelemmel önmagát, nem lenne képes társadalomban élni. Az ember éppen annyira kontrollálja a belső, eszmei síkon lezajló cselekvéseit, amilyen mértékben gyakorlati cselekvései felett ellenőrzést gyakorol.