Kapuzárási pánik 30 alatt?

Egyre több, a húszas évei elején lévő férfi és nő szenved a korai kapuzárási pániktól.Noha ez a jelenség jóval később kellene, hogy jelentkezzen, felgyorsult világunkban egyre gyakoribbá vált.Mindent azonnal szeretnénk.Diplomát,szakmát, munkát, házat, fajkutyát, gyerekeket…De közben elfelejtünk egy dolgot: ÉLNI.Beleesünk abba a hibába, hogy amint megtaláljuk a Párunkat, már túlságosan kötődünk Hozzá, eljegyzést, összeköltözést, közös öregkort tervezünk, és mindehhez olyan görcsösen ragaszkodunk, hogy ez kihat a kapcsolatra is.Ha valami nem a terveink/álmaink szerint alakul, azonnal magunkat hibáztatjuk, és elindulunk lefelé a lejtőn…Mindig, mindent a saját számlánkra írunk, és észre se vesszük, mennyire megkeserítjük ezzel Párunk életét.Akaratunkon – és tudtunkon – kívül is leszívjuk fölös energiáit.Huszon évesen már azon kapjuk magunkat, hogy „kiégésről” beszélünk.Leírjuk magunkat, ezzel is mérhetetlen fájdalmat okozva Életünk Párjának.Sajnos hiába ismerjük fel a probléma forrását, nagyon nehéz bármit is tenni annak érdekében, hogy megállítsuk.Mivel átestünk a ló túloldalára, valóban mindig, mindenért magunkat okoljuk.És ugye, mint tudjuk, akinek rossz az önbecsülése, az nem bízik Önmagában annyira, hogy érdemben bármit is tehessen annak érdekében, hogy helyreálljon az egyensúly.Úgy véljük, ha nem jegyezzük el azonnal Párunkat, ha nem költözünk rögvest össze, stb, akkor „lemaradunk” mindenről.Türelmetlenné, már-már mániákussá válunk.Ahhoz, hogy ezt megelőzzük, vagy érdemben kezelni, orvosolni tudjuk, vegyünk egy mély levegőt, és elsősorban kérjünk elnézést Párunktól, majd fogadjuk el a felajánlott segítségét…