Kína: Az ősi tanok

Összefoglalóan így nevezik a különböző, de idővel egymással összeolvadó vallásokat, amelyek az őstörténet időszakában, tehát az emberiség kezdetétől a korai történelem kezdetéig, kb. a Kr. e. 3000-ig tartó időszakban keletkeztek.Kína, amelynek a kultúrája mára már megmerevedett, a régi korban a turáni fajok lakhelyéül szolgált. Ez a nagy, negyedik faj Atlantisz eltűnt földrészéről származott, egyes csoportjai azonban már az egész világon elterjedtek. A mongolok, ennek a fajnak az utolsó képviselői, később csatlakoztak Kína lakosságához, ezért ezen a területen ősi emlékeket is találunk, amelyek már jóval az ötödik, árja faj Indiában történő letelepedése előtt keletkeztek.Ebben az ősi, turáni vagy mongol vallásban már „Egy Valóságot” tiszteltek, amely felelős volt a Nap, a Hold körforgásáért,valamint a dolgok növekedéséért és fennmaradásáért.Az embert már ezek az ősi tanok is egységet alkotó hármasságnak tekintették, amely szellemből, lélekből és testből áll. Ebből a korszakból fennmaradt egy tanmese, amely az újjászületés törvényéről szól:A barát azt mondja a haldoklónak: „Hová küld most téged a Teremtő?” A haldokló így válaszol: „Bárhová is küldje az atya a fiát, keletre, nyugatra, délre vagy északra, a fiú vonakodás nélkül engedelmeskedik a parancsnak… Él itt egy derék fémöntő, aki az olvasztótégelybe dobja a fémet, hogy megolvassza. De ha a fém erre felágaskodna, és azt mondaná: „Belőlem kardnak kell készülnie”, akkor a fémöntő bizonyára helytelennek találná ezt. Ugyanez történne, ha egy forma, amely kialakul az anyaméhben, azt mondaná: ‘Nekem férfivé kell válnom’. A Teremtő bizonyára helytelennek tartaná ezt. Ha egyszer megértettük, hogy a menny és a föld egy nagy olvasztótégely, és a Teremtő hatalmas öntő, akkor elképzelhető-e, hogy olyan helyre küldjön bennünket, amelyet nem kellene megélnünk? Mintegy nyugodt szendergésből születünk erre a földre, és a halálunk nem más, mint egy gyengéd ébredés.”