Leningrád blokádja

Északon a németek még 1941 szeptemberében elérték a 3 milliós Leningrádot. Hitler a város hosszú kiéheztetése mellett döntött. Nem csak az élelem volt fogytán, hiányzott a fűtőanyag, a villany. A legnehezebb 194142 tele volt. Naponta 3-4000 ember halt éhen (a blokád folyamán összesen félmillióan), de a város feladására senki sem gondolt. Közben a termelés sem állt meg. A gyárak a mindössze a néhány kilométerrel arrébb húzódó frontnak dolgoztak.„A munkások napi 2,5 dkg zsírt, 5 dkg húst és 2 dkg cukrot kaptak. A tisztiviselők, családtagok és a gyerekek ennek a felét. A Kirov gyár munkásai így emlékeztek vissza ezekre a napokra: »Az embereket egy bizonyos fajta levessel próbáltuk fenntartani, amely élesztő és szója keverékéből készült. Ez, igaz, nem sokkal volt jobb, mint a meleg víz, de az emberekben azt az illúziót keltette, hogy ettek valamit… Nagyon sok munkásunk halt meg. Mivel a közlekedéssel igen nagy bajok voltak, elhatároztuk, hogy itt helyben jelölünk ki temetőt… És mégis, bár az emberek éhen haltak, egyetlen egy komoly incidensre sem került sor.«”(Egy leningrádi visszaemlékezése)1942 februárjában a Ladoga-tó jegén lefektetett vasúti sínen, az „életvonaton” sikerült a városba élelmiszert és egyéb utánpótlást juttatni, s kimentették a lakosság egy részét is, kb. 1 millió embert (mindenekelőtt a gyerekeket). A tavasz folyamán a Ladogában lefektettek egy olajvezetéket. Ez már fűtőanyagot is adott a városnak. Leningrád a XX. század leghosszabb ostromát állta ki. Bár 1943 nyarán már megszűnt a blokád, teljesen csak 1944 januárjában szabadult fel a város.