Super 8

Végre egy nyári mozi, ami nem csak vizuális effektusokként funkcionál, hanem elsősorban a karaktereire összpontosít, a látvány pedig csak másodlagos – de amikor ütnie kell, akkor nagyobbat csap, mint ezer Transformer. Eleven, hús-vér, múlttal, vágyakkal és gondokkal rendelkező figurákat látunk, és ahogy a filmben is kimondják, ez az alapja mindennek, ez teremti meg az érzelmi azonosulást. Ha Shia LaBeouf-t kerékbe törnék és ledarálnák fasírtnak az óriásrobotok, az sem hatna meg, de a Super 8 főhőseit féltettem, mert ismertem őket. Ez pedig Abramsen túl a színészek érdeme: a film gyerekszínészeit ünnepélyesen megszavazom minden idők legjobb, legtehetségesebb ifi-csapatának. Még Elle Fanning is fantasztikus, pedig a nővérénél idegesítőbb életforma még nem taposta a földet. Mellettük a felnőttek (Kyle Chandler vagy Noah Emmerich) elég halványnak és sablonszerűnek tűnnek. A Super 8 leggyengébb pontja egyébként a szörny-vonal. Semmi eredeti nincs benne, és amúgy is olyan ez a lény, mintha a Cloverfieldből ugrott volna át statisztálni. A titok, amire végül fény derül, nem nagy szám, edzett moziba járók aligha fognak meglepődni. Arra mindenesetre jó ez a sáskafejű pókpolip izé, hogy a frászt hozza az emberre, Abrams ugyanis ért az ijesztgetéshez, igaz, ami igaz, trükkjei ezerévesek (ott a szörny, nem mégsem, de igen). Néhány elnagyolt effekt és a lapos, kicsit összecsapottnak tűnő finálé (ami érzelmileg ugyanakkor remekül működik) szerepel még a panaszlistán, de mindez semmit sem számít: a Super 8 úgy jó, ahogy van. Vagyis, ahogy régen volt.