Wolf-Rayet-csillagok és a héliumvillanás

Miután a héliumégés létrehozta a héliummagot, és annak hőmérséklete eléri a körülbelüli 100 millió fokot, akkor megindulhat a hélium atommagjainak szénné egyesülése. A két-három naptömegű csillagokban a hélium égése robbanásszerűen, az úgynevezett héliumvillanás eredményeképp indul el. Amikor a hidrogénégést követően a mag összeomlik, átmenetileg nyugvó, vagy elfajult állapotba kerül, mert a hélium elektronjai között ébredő nyomás megállítja az összeomlást. A hőmérséklet tovább emelkedik, de az alvó mag nyomása nem változik, ezért nem hűl és nem tágul tovább. Az emelkedő hőmérséklet hatására a hélium egyre nagyobb tempóban ég, ami a „villanáshoz” vezet. Ez megszabadítja a magot a degenerált elektronoktól. A nagyobb tömegű csillagokban a hőmérséklet elég nagyra nő ahhoz, hogy a héliumfúzió még a mag elfajulása előtt beinduljon.A nagy, tíz naptömeg körüli tömegű csillagok közül azokat, amelyek színképében erős, széles emissziós vonalak láthatók, az abszorciós vonalak azonban hiányoznak, felfedezőikről (1867), Charles Wolfról, és Georges Rayet-ről Wolf-Rayet-csillagoknak nevezzük. Forró és nagy luminozitású csillagok, amelyeknél az erős csillagszél lefújta a külső légkörüket, csupaszon hagyva a csillag belső rétegeit. Színképük sajátosságaitól függően a WN, WC, és WO osztályba soroljuk őket. A WN csillagok színképében a hidrogén és a nitrogén vonalai dominálnak, a WC típusnál a szén és hélium vonalai az uralkodók, míg a WO típusnál a szén és a hélium mellett az oxigén vonalai a legjellemzőbbek. Az ismert Wolf-Rayet-csillagok több mint a fele kettős rendszer tagja, kísérőik O vagy B típusú csillagok.